Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.
Ülésnapok - 1935-46
Az országgyűlés felsőházának 1*6. ülése 1937. évi június hó 24-én, csütörtökön. 271 amikor a tanácstalanság, a kenyértelenség ideje itt volt, mi voltunk azok, akik ellensúlyoztuk a szélsőséges elemek munkáját, akik fel akarták forgatni a társadalmi rendet, hogy a zavarosban halásszanak. A baj az, hogy nálunk mindent és mindenkit pártpolitikai szempontból ítélnek meg. Ha a falusi intelligencia egységespárti, akkor a kisgazdapárt tartja hülyének, (Derültség.) ha kisgazdapárti, akkor pedig az egységespártiak tartják tökkelütöttnek. (Élénk derültség.) Pedig én ki merem mondani az egész ország színe előtt, — noha tudom, hogy a kormány tagjai mosolyogni fognak rajta és a felsőházban ezt senki el nem hiszi — az, hogy Magyarországon ma konszolidáció van, igenis jórészben ennek a lebecsült, ennek a nyomorgó, a kormánytól is mostohagyermek gyanánt kezelt falusi intelligenciának köszönhető. Itt akarok kitérni, mélyen t. Felsőház, az újabban divatba jött támadásokra a földbirtokosok ellen. A földbirtokos jobbára falun lakik és így, azt hiszem, ő is a falusi intelligenciához számít. Ma divatba jött a földbirtokost támadni, mint a fejlődésnek, a haladásnak és a népnek ellenségét. Ezek a támadások teljesen rosszhiszeműek, teljesen a történelem nemismerésén vagy ignorálásán alapszanak. Ott, ahol a falu végén a földbirtokos kastélya van, a templomot és iskolát rendszerint ő építtette; az iskola és a templom, fenntartásához ő járul hozzá a legnagyobb költséggel. (Ügy van! a jobbközépen.) Magyarországon, kezdve az Akadémiától a a legtöbb kultúrintézményen a földbirtokososztálynak kezenyomát látjuk. (Ügy van! Ügy van!) Egy helyen, ahol plébános voltam, a földbirtokos nagyon jó barátom volt, noha ő is anyagi zavarokkal küzdött, felhatalmazott arra, hogy <ha iskolásgyermeknek kell ruha vagy cipő, azt az ő számlájára korlátlanul rendeljem meg; vagy ha egy szegénynek a faluban akármire van szüksége, azt az ő számlájára vegyem meg. Ez az úr, amikor a háború alatt őt családja felmentette, nem ment haza, hanem azt mondotta: nem akar hazajönni addig*, amíg a parasztok ott kint vannak a harctéren. Vagy ki nem olvasta volna Tisza István levelezését béreseivel. ^ Igazán könnyekig megható, amikor egyik béresének válaszol: »Ne félj semmit, amíg nekem les? egy darab kenyerem, lesz a te családodnak is«. Es Rákosi Jenő emlékirataiban olvassuk, hogy amikor Tisza István a harctérre imént, az előtte való napon meglátogatta őt, és amikor Rákosi .Teno kérdezte, hogy miért megy a harctérre, azt mondta: Nem tudok aludni, amikor arra gondolok, hogy én a meleg szobában ülök, nekem megvan a mindennapi eledelem, a parasztok pedig, az én béreseim kint fáznak és szenvednek a hazáért. Mint parasztcsaládnák, volt jobbágyszülőknek gyermeke, úgy érzem, kötelességem ezt leszegezini, némi elégtételül azokért a méltatlan és igaztalan támadásokért, amelyek ezt a birtokososztályt érik. (Ügy van! Ügy van!) Azt mondottam, mélyen t. Felsőház, hogy a bolsevizmus elleni védelem másik módja a gazdasági rendnek más alapokra fektetése, szociális reformok által. Fabinyi miniszter úr nagyon jól mondta Pécsett nemrég egy gyönyörví beszédében, hogy a szociális reformokat csakis valláserkölcsi alapon lehet megoldani. Soha olyan nagy szakadék nem volt a gazdagság és a szegénység között, mint ma, és ezt csakis a vallás^, az igazi vallásosságból fakadó szeretet fogja tudni áthidalni., (Ügy van!) A. kereszténység azt mondja: a vagyonnak szociális^ feladatai vannak, a vagyonnak kötelessége előmozdítani a közérdeket, a vagyonnak szeretetet, áldást kell terjesztenie. Nem tartja a vagyont öncélúnak, — mint ahogyan az Egyház semmit sem tart öncélúnak — hanem mindent csak eszköznek tart az egy cél elérésére: az Isten igazságának keresésére. Mélyen t. Felsőház! A munkás ma már kezd kiábrándulni nz osztályiharcot hirdető gyűlöletből, mert látja, hogy az osztályharc nem az ő érdekeit szolgálja, hanem egy hatalmi csoport érdekeit, amely így akar politikai érvényesüléshez futni a munkás hátán. Azt hiszem, most van itt az ideje annak, hogy a földbirtokos, a tőkés, a gyáros testvéri jobbot nyújtson a munkásnak, becsülje meg benne az embert, embertársát és olyan életszínvonalat biztosítson neki, hogy emberhez méltóan tudjon ruházkodni és tudja családját ellátni és kulturális igényeit kielégíteni. Nem íriségakciókkal vagy alamizsnával, (Ügy van! a középen.) mert ez megalázza, hanem intézményesen kell gondoskodni a megélhetéséről, hogy gerinces emberré legyen, hogy érezze, hogy a köznek szüksége van rá és ő is egyik tartóoszlopa a társadalomnak. Kenyér van elég, — ez biztos — csak nincs jól elosztva. Olyan társadalmi és gazdasági rend nem állhat fenn sokáig, amely a javak igazságos elosztását figyelmen kívül hagyja. Ma annyira tudatos az emberekben a vágy az igazságosság után, hogy ha az ki nem elégül, akkor kirobbannak a szenvedélyek és elsodornak mindent és mindenkit, aki a kor szavát meg nem értette. A munkásosztály proletár lesz akkor, ha nincs munkája, megélhetése. A proletariátust a lét bizonytalansága, a máról-holnapra való élés, a reménytelenség szüli. Ha biztos exisztenciát tudunk adni a munkásnak, akkor a munkás bele fog kapcsolódni a társadalomba, a nemzet egyetemébe. Munkát kell tehát neki biztosítani, ha másképpen nem, a munkaidő leszállításával. A 6—7 órás munkaidő nem utópia, hanem a gépesítésnek, amely nagyobb, intenzívebb munkát és figyelmet kíván, természetes következménye. Nagyon örvendetes, hogy a miniszter urak elmennek a nyomortanyákra, a bányatelepekre, a gyárakba, hogy ott a helyszínen lássák az embert. A félreértés a munkás és a hatóság között sokszor onnan volt, mert vezető embereink nem ismerték a nyomort, nem láttak soha éhező, síró gyermeket. Hiszen az a munkás rendszerint csak azért harcol, hogy legyen kenyere, vagy több kenyeret adhasson családjának Azt hiszem, nagy megnyugvására szolgál az országban mindenkinek az, hogy a mostani kormány politikáját szociális elvek irányítják, s szociális érzés hatja át. Mert mondjuk meg őszintén: a múltban sok ígéretet hallottunk ezen a téren, de nagyon kevés történt. A családi bérrendszer bevezetése s a munkabér megállapítása nagy szociális lenesek. Ezeket a kérdéseket azonban a magánvállalatokra, a magángazdaságra is kiterjesztve, országosan kell megoldani, úgy. ahogy az iparügyi miniszter úr nagyon helyesen elgondolja, egy központi pénztár létesítése által, amely a befolyt tagdíjakból fedezné a költségtöbbletet. Köztudomású, hogy a legnagyobb nyomorban és ínségben a mezőgazdasági munkások van44*
