Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-29
Az országgyűlés felsőházának 29. ülése 1936. évi június hó 20-án, szombaton. 543 Igen t. Felsőház! Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a külügyminiszter úrnak interpellációmra a kormány nevében adott válaszát nemcsak tudomásul vehetem, hanem köszönettel vehetem tudomásul. (Helyeslés.) Abban, amit a külügyminiszter úr itt interpellációmra ado.tt válaszában (kifejtett, azt hiszem, nincs egyetlen szó .és egyetlen megállapítás .sem, amely nem az, egész felsőház egyetértésével és jóváhagyásával találkoznék. (Úgy van! Ügy van!) Evvel kapcsolatban és evvel szoros összefüggésben azonban talán megengedi az igen t. Felsőház, ha két dolgot említek meg. Az egyik szoros összefüggésben van a külügyminiszter úr válaszával. A fennálló szerződések szerint természetes, hogy a 251. § alapján a magyar állampolgároknak ebbe a határzónába eső vagyonát illetőleg a magyar kormánynak fennáll a joga, sőt kötelessége, hogy minden törvényes eszközt megragadjon, hogy ezeken a nemzetközileg biztosított jogokon sérelem ne essék. A másik csoport a határon túl élő kisebbségek dolga. Én nagy örömmel és megelégedéssel vettem tudomásul, hogy hivatalos helyről elhangzott az a kijelentés, hogy miután ezeknek a kisebbségeknek jogát az 1919. évi saintgermaini szerződésben szerződésileg biztosították, a magyar kormány azon az állásponton áll, hogy ha maguknak ezeknek a kisebbségeknek panasza a Népszövetségnél nem járna eredménnyel, a kormány abban a felfogásban van, hogy neki magának is van joga ezekkel a kisebbségi sérelmekkel a Népszövetség elé járulni. De ezzel kapcsolatban engedje meg a külügyminiszter úr, hogy ha itt a felsőház előtt egy momentán felmerült gondolatot előhozok. A külügyminiszter úr — nem tudom biztosan, vájjon a külügyi bizottságban, .a felsőházban, avagy a képviselőházban-e — maga .mondotta azt, hogy a világpolitikának mostani állandó, csaknem kaleidoszkópszérű változása folytán nagy a valószínűség, hogy a Népszövetség struktúráján és a Népszövetség egész lényén némi változtatások fognak eszközöltetni. Ez nem bizonyos, de éppen a mostani angol, francia, olasz ellentétekkel és azok kiegyenlítésével kapcsolatban a nagyhatalmak részéről, sőt speciálisan Anglia részéről is, nyíltan hangoztatják, hogy a Népszövetség bizonyos alapvető kérdéseiben változtatásoknak van helye. En felvetem a kérdést a külügyminiszter úrnak: ha a népszövetségi alapokmány és a Népszövetség egész struktúrájának megváltoztatására kerül a sor, vájjon nem volna-e akkor kívánatos, hogy a magyar állam ezzel kapcsolatban a nemzeti kisebbségek jogainak hatékonyabb megőrzése és a szerződések megtartására vonatkozólag tenne valami indítványt 1 ? A másik dolog, amiről ebből az alkalomból, ha nem is szorosan ezzel az interpellációmmal kapcsolatban, de mégis néhány szóval meg akarnék emlékezni, az egyáltalában a határon túl került nemzetiségek sorsa. Mi Magyarországon az összeomlás és . a megcsonkítás óta bizonyára nem mennyországban élünk. . ,, • . ,,, , Csak azok, akik egy jobb kort is megéltek, ismerik azt a rettenetes különbséget, amely a mai és a régebbi magyar sors között van. De — és ez szent meggyőződésem — még mindig százszorta jobb nekünk a sorsunk itt ebben a megcsonkított, Összezsúfolt Magyarországban, mint a határon túl élő magyar véreinké (ügy van! Ügy van!) és én nagyon szomorú szívvel kell hogy konstatáljam, hogy az itt, a megmaradt Magyarországon élő magyarok nem teljesítik teljes mértékben és úgy a határokon túl levő véreink irányában kötelességeiket, amint azt azok maguk is elvárnák. (Ügy van! Ügy van!) Kérem — és itt iáiig van, csak árnyalati különbség az egyes utódállamok közt — rettenetes sors az, amelyet ez a magyar nemzeti kisebbség ott szenvedni és eltűrni kénytelen. És ha azt kérdezem, hogy mi itt mit teszünk ezekért a határon túl levő magyar véreinkért, valami megnyugtató feleletei adni nem tudok. Pedig kérdezem, kitől várhat a világon ez a magyar kisebbség valami segítséget, ha nem az anyaországtól? Én nem az államról beszélek, én a társadalomról beszélek és csak felvetem azt a kérdést, hogy ahányszor a határon túlról idejönnek az emberek, akik ott magyarságukért sízenvedtelk, akik magyarságuk miatt elvesztették egész vagyonukat, akik magyarságuk hangoztatása miatt börtönt és fegyházat szenvedtek, mit teszünk értük? Megveregetjük a vállukat, elismerésünket fejezzük ki, de ennél többet bizony a legtöbbször nem teszünk. (Simontsits Elemér: Nagyon sokszor!) Én csak arra hívom fel a figyelmet, hogy milyen más volt ez a háborút megelőző években. Méltóztatnak emlékezni a memorandumpörre, méltóztatnak emlékezni Lukaciu Lászlóra és társaira. Ezek akkor az ő nemzetiségükért jogosan és méltányosan el lettek ítélve, azonban egész életük fogytáig nem kellett anyagi gondokkal küzdeniök. Most pedig látok olyanokat, akiknek elveszett a vagyonuk, tönkrement az exiszteneiájuk, de segítséget bizony csak nagyon keveset, vagy semmit sem kapnak. Nem akarok ellene beszélni, de olvasok például egy gyönyörű szép célról, hogy Magyarországnak majdnem minden egyes községében felállítanak ma már egy-egy országzászlót. Ez nagyon szép dolog, azonban mégis csak pénzbe kerül, eltekintve attól, hogy — zárójelben megjegyezve — én nem látom nagyon nagy célját annak, hogy itt bent az országban csináljunk revíziós propagandát, hiszen nagyon szomorú volna, ha nyolc és félmillió magyar közül egyetlenegy is akadna, akit még propagandával kell rávezetni arra, hogy a revízióra szükség van. (Ügy van!) Ez olyan, — amint a múltkor egyszer mondottam — mintha én a római bíbornoki kollégiumban tartanék előadást a katolikus egyház egyedül üdvözítő voltáról. De felvetem a kérdést, hogy ha azokat a nem is jelentős összegeket, de mégis mindenütt néhány száz és ezer pengőt, amelyek szummálódnak, és amelyeket erre az egyébként igen tiszteletreméltó célra adnak ki, a magyar társadalom — hangsúlyozom, hogy a társadalom és nem akarom az államot említeni — a határon túl levő véreinek támogatására, azoknak kulturális és egyéb céljaira fordítaná, — amit senki a világon nem tilthat meg neki —- akkor ezek az Összegek szerintem mindenesetre jobb helyen volnának. Egyébként bocsánatot kérek, hogy ilyen hosszasan igénybe vettem a Felsőház türelmét. A külügyminiszter úr válaszát köszönettel tudomásul veszem. (Elénk helyeslés és taps.) Elnök: Következik a határozathozatal. Kérdem, méltóztatnak-e a külügyminiszter úrnak az interpellációra a kormány névéiben adott választ tudomásul venni, igen, vagy nem? (Igen!) Ha igen, kimondom a határozatot, hogy a 85*
