Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-19

Az országgyűlés felsőházának 19. ülése 1936. évi március hó 27-én, pénteken. 331 len, hogy ne legyenek utak és módok arra, hogy ezt a szétporlást megakadályozzuk. De nem tartok sokat a hitbizományi kisbirtokokról, ez nem megy bele a mi kisbirtokosaink lelkületébe. Láttuk ezt a családi birtokoknál. Az 1920. évi törvény .és az azutáni törvényhozás intézkedett ezekről a kérdésekről és ez az intézmény sehogy .sem ment át az életbe. Nem osztozom az indokolásnak abban a felfogásában, hogy ezek az úgynevezett hitbizományi kisbirtokok a falusi lakosság vezetésére, gazdasági, szellemi és erkölcsj. életének előmozdítására alkalmasak lesznek. Nem lesz, nem is lehet alkalmas egy olyan rendszer, ahol ki van zárva a köteles rész és az özvegyi jog. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Azok a szurrogatív intézkedések, amelyeket a törvényjavaslat e tekintetben kiváltképpen a 91. §-ban hoz, — amely tartási kötelezettséget állapít meg ezekre a jogfosztottakra vonatkozóan, de nem pénzben, hanem természetben szolgáltatandó ki ez a tartás — továbbá az az intézkedés, hogy a nagykorúak is természetben kaphatnak tartást, ha közös gazdaságban résztvesznek, örökös perlekedésre, civódásra, veszekedésre és mindenféle egyenetlenségre fognak vezetni, csak békére és kölcsönös együttműködésre nem. Attól is félek, mélyen t. Felsőház, hogy ez. az intézmény nagyon is elő fogja mozdítani az egyke-rendszer felé való törekvést és hiába tagadják ezt sokan, hiába hoznak fel látszólag tetszetős indokokat is; aki a praktikus életet ismeri,, tudja, hogy a szülő arra fog törekedni, hogy itt ne legyenek viták a köteles rész miatt, legyen egy gyerek, aki örökölni fogja azt a birtokot. Összegezem a mondottakat. En a törvényjavaslatot elfogadom, tekintettel arra, hogy reálpolitikai kívánalmakat valósít meg, tekintettel arra, hogy nagy kíméletet tanúsít, a magasabb társadalompolitikai célok által irányított nemzeti termeléshez fűződő egyetemes nemzeti érdekeket előmozdítja és a birtokmegoszlás helyes útját egyengeti. Elfogadom általánosságban a törvényjavaslatot. (Éljenzés és taps, a szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Szontagh Jenő ő iméltósága. Szontagh Jenő: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! A Budapesti Ügyvédi Kamara felsőházi képviselője kifejtette beszédében mindazokat a szempontokat, amelyek ennél a hitbizományi javaslatnál örökjogi és jogi szempontból mérvadók. En, — nem lévén ex asse jogász — ezekre nem akarok kitérni. Nem akarok foglakozna a hitbizományok történetével sem, mert tegnap Széesfehérvár városának itteni kiküldöttje nagyon érdekes és értékes előadói jelentésében ezt a kérdést már részletesen tárgyalta. Egy dologra azonban reflektálok, illetőleg az előadó úr által elmondottakhoz hozzáfűzök valamit. A hitbizományi javaslat képviselőházi tárgyalásánál, de 'mindenfelé az országban tartott különféle gyűléseken, sőt a sajtóban is, mindig elhangzik az, hogy a XVII. és a XVIII. században az uralkodók és a Habsburg-uralkodók egyeseknek óriási hitbizományokat adtak. Bocsánatot kérek, senki Magyarországon hitbizományt senkitől, még uralkodótól sem kapott. 1687-ben a soproni országgyűlés megadta a főnemességnek a jogot, hogy meglévő birtokaikat hitbizománnyá alakíthassák át. Ugyanezen elbírálás alá esik és idevonható az is, amikor azt mondják, — és ebben mindig van bizonyos demagógia — hogy a török hódoltság után az ország felszabadult területéből óriási értékeket idegenek kaptak. Igen, kaptak. De nagy tévedés azt hinni, hogy ezeket a latifundiumokat ők ingyen kapták. A török hódoltság után a bécsi kormány azon az állásponton volt, hogy ez a hadjárat temérdek pénzbe került. A hadjárat költségeinek egy részét XI. Ince pápa,'T

1- akinek most Budapesten szobrot is fognak állítani — fedezte, azonban ezenfelül is voltak óriási költségek, amelyeket a kincstár úgy vélt valahogyan beszedni, hogy itt a hódoltságtól felszabadult területeket — nem mondom, hogy áruba 'bocsátotta,,- de nagyon közeljár ehhez a fogalomhoz az, amit mondanék, mert hiszen voltak olyan esetek, amikor valaki ott kapott 10.000, sőt 100.000 holdszámra menő birtokot, azonban az azért fizetendő úgynevezett fegyverváltság — ha az ember az akkori viszonyokat tekinti — majdnem felért annak a lakosság néküli puszta birtoknak egész értékével. A történelemben olvassuk, hogy például a Harucker-esalád kapta Békés vármegyét. A Harucker-családnak óriási követelése volt a kincstárnál, ezt ennek a követelésének fejéiben kapta. Hogy milyen óriási különbségek voltak az értékebben a mai viszonyokhoz képest, '• azt legjobban mutatja, hogy Haruckernek^ valóban vagy három malmot ajánlottak fel Császárfürdőnél, vagy Békés vármegyét. Ma t mindenki azt mondja: természetes, hogy Békés vármegyét választotta, pedig vitatható, vájjon az akkori viszonyok között és értékek mellett három jó malom nem ért-e meg annyit, mint egész Békés vármegye, amelyben összesen 600 cigány rabló és nádban bujdosó betyár élt. Megengedi az igen t. Felsőház,^ hogy f én ennek a javaslatnak inkább gazdasági részével foglalkozzam. Attól az időponttól kezdve, amikor a miniszterelnök úr birtokpolitikai reformjait bejelentette, alig volt olyan kérdés, amely a felsőház komoly és közügyekkel foglalkozó tagjait jobban érdekelte volna, mint éppen ez. A felsőház valahogyan érezte, hogy éppen ezekben a kérdésekben reá komoly és súlyos felelősségű feladat vár: egyfelől, hogy mérsékeljen és esetleg megakadályozzon minden túlságosan radikális, sem az ország anyagi helyzetével, sem pedig mai gazdasági leromlottságunkkal arányban netm álló és szociális szem' pontból is esetleg veszedelmes megoldást, másfelől azonban ne legyen kerékkötője olyan reformoknak, melyeik — ha talán pillanatnyilag nem is — de kedvezőbb pénzügyi és gazdasági viszonyok ímellett birtokpolitikai téren fejlődésre vezetnének. A felsőház állásfoglalását megkönnyíti, hogy tagjai között — és éppen vezető tagjai között — alig tudok olyant, akit politikai ambíció, vagy az egyéni érvényesülés vágya tüzelne és megkönnyíti, hogy — talán azoknak az általam igen t. tagtársaimnak kivételével, akik egy párthoz való tartozásukat láthatólag is dokumentálják — a felsőház túlnyomó nagy többsége nem tartozik politikai pártokhoz, állásfoglalását tehát semmiféle, a pártok iránti tekintet és pártfegyelem nem korlátozza. (Helyeslés.) Másfelől azonban megnehezíti a felsőház állásfoglalását, hogy tagjai többsége éppen földbirtokosok és nagybirtokosok közül kerül ki, akik tehát minden birtokpolitikának bizonyos mértékben szenvedő alanyai. A^ nagyközönségben tehát igen könnyen az a látszat keletkezhetik, és valószínűleg lesznek, akik ezt a hangulatot még jobban fűtik, hogy amikor a