Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-9

122 Az országgyűlés felsőházának 9. ülése deklarációt, amelyet tavaly e tárgyban tettem. De végeredményben mégis az a nézetem, hogy ha külpolitikáról beszélünk, a nemzeteknek, az államoknak hálózatába kell a kérdést beállítani s ezeknek az államoknak berendezettsége, — hogy köztársaság-e vagy királyság — vagy éppen ennek személyi része — az én szerény felfogásom szerint másodrendű fontosságú. Nekem nincs királyjelöltem. Én elismerem, hogy abban a gondolatban, amelyet a képviselő úr képvisel, nagy erő van, de nincs akkora ereje, mint azt feltételezni méltóztatik, mert ezt a kérdést az effektív létező és történelmi hatóerővel bíró tényezők döntik el.« — (Ügy van! Ügy van!) — »Ha azután ez véletlenségből összeesik őméltóságának a koncepciójával, akkor a kérdést megoldhatónak tartom. Ha azonban beleütközik ebbe a gondolatvilágba, akkor becsületes magyar ember nem képviselheti és nem is képviseli. (Túri Béla; Nem is képviseljük!)« — Teljesen objektív és tárgyilagos álláspont. — »Á minap« — és ez a lényeg, amiről most beszélek — »Esztergomban együtt voltunk« — tudniillik Túri Bélával — »és nem kerülte el a képviselő úr figyelmét az, hogy milyen áhítattal néztem az árpádházi királyok palotájának rombadőlt falait. A gondolat tehát a nemzeti királyság gondolata, bennem gyökeredzik, mélyen a lelkemben él. Vágyódom nemzeti király után, a magyar ügyet szolgáló nemzeti király után, aki tudja és érzi, hogy első kötelessége a magyar érdekek szolgálata. Ha ilyen "koncepcióval találkoznánk, én volnék a legboldogabb. Amikor pedig az esztergomi romok épen maradt falain olvastam, hogy »igazságos csak az, akit Emese szült.« akkor megdöbbentem, milyen messze nyúlik el ez a hagyomány, a nemzeti dinasztia hagyománya. Századok nem tudták elpusztítani s az Árpádok szellemét siratja vissza ma is minden magyar. Nagy volt ez a dinasztia, mely akkor Esztergom várának faláról nézte a Kárpátok kontúrjait s hatalma messze elnyúlt. Ez az a királyság, amely után én vágyódom; magyar királyság után, amely kizárólagosan ezt a fajtát, a mi történelmi, elhivatásunknak megfelelően vezeti a^ jelen pusztaságából a jövő reménységei felé. Elismerem, — és ez a lényeg és ez szól Szőke felsőházi tag úrnak — hogy amit most elmondottam, az inkább elmerülés a régmúlt időkbe, inkább egy reprospektiv meglátása a magyar nagyság hiányának, de visszasírhatom én is, mint miniszterelnök, mert ember vagyok és magyar vagyok, azt a kort, amikor a magyar király hatalmas és erős veit nemzetével együtt. Es ha ideált keresek, a nagy magyar dinasztia felé tekint a szemem s nekem, mint miniszterelnöknek, elsősorban ezt a nagyságot kell keresnem a jövőben is.« Ezt mondtam el, t. Felsőház, s ami a második részt illeti, magam is elismertem, hogy csak elmerengtem az esztergomi romok láttán; ha el méltóztatnak cda menni, hasonlóan fognak járni és érezni a t. felsőházi tag urak is, Csonkamagyarország mai helyzetében, amikor a határ ott Esztergomnál a Duna mellett vonul, ráeszmélnek arra, hogy III. Béla idejében egy hatalmas, nagy, nemzetközi súlylyal bíró birodalom volt itt, magyar nemzeti birodalom, nemzeti király alatt: ez természetes folyománya annak a magyar léleknek, amely, azt hiszem, minden magyar emberben megindul ennek tudatán. (Ügy van! Ügy van!) A konklúzió tehát, amikor itt felsorakoz1935. évi június hó 21-én, pénteken. tattá és szembe állította igen t. felsőházi tagtársunk az Anjoukat, a Jagellókat és a Habsburgokat, az volt, hogy a végén elmondhassa, hogy Ottó legyen a király: gyenge argumentum. Ez varázslat volt a számomra,, amely az esztergomi rom falaiból felém sugárzott. Amikor én ott álltam a kövek előtt, csak ezt a nagy magyar életet láttam s én ezt a nagy magyar életet vágyom megmunkálni. Ez az én politikai hitvallásom. Kérem a költségvetés elfogadását. (Helyeslés, éljenzés és taps a Ház minden oldalán. — Simontsits Elemér szólásra jelentkezik.) Elnök: Milyen címen méltóztatik szót kérni? (Simontsits Elemér: Félreértett szavaim valódi értelmének helyreállítása címén kérek szót.) Méltóztassék. Simontsits Elemér: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! Annak a jogcímnek lojális értelmezése, amelynek alapján felszólalhatok, megvonja a lehetőséget tőlem abban az irányban, hogy a miniszterelnök úrnak imént elhangzott igen érdekes beszédéből azokra a részletekre is kiterjeszkedjem, amelyek nem az én szavaim félreértéséből erednek, hanem amelyek — úgylátszik — közöttünk a mi különböző világfelfogásunkból erednek. Ilyen a liberalizmusra vonatkozólag tett megjegyzése is, amellyel közelebbről nem foglalkozhatom. Én csak röviden kívánom konstatálni, hogy azok az intézmények és azok a hibák, amelyekre ő excellenciája itt rámutatott, — példának okáért a sajtó elfajulása — nem a liberalizmusnak a következménye, hanem az azzal való visszaélés következménye. (Ügy van! a középen.) T. Felsőház! Tegnapelőtti igénytelen felszólalásomban foglalkoztam a felsőházról szóló törvénnyel. Itt rektifikálnom keli ő excellenciájának iménti kijelentését. Azt mondotta ő excellenciája, hogy a második nemzetgyűlés szuverén volt, azt tette, amit akart. Itt van közöttünk, tulajdonképpen a valóságos jogi helyzet s a miniszterelnök úr közoít

s a nagy különbség. Az első nemzetgyűlés^ nagyon jól tudjuk, kimondotta saját szuverenitását, egyedül ő hír tokolta a nemzet szuverenitását, de ez az első nemzetgyűlés megalkotta az 1920:1. t. c.-t s ez a törvénycikk korlátozta magának a nemzetgyű1 esnek hatáskörét. Megvonta azokat a határokat, amelyeken túl nem terjedhet ez ,a hatáskör. Az államhatalom rendezése terén példán 1 megvonta ezeket a határokat azzal, hogy kimondotta, hogy az ősi alkotmány értelmében és szellemében kell azokat megkonstruálni. A második nemzetgyűlés tehát, amely a felsőházról szóló törvényt megalkotta, már nem volt* teljesen szuverén, mert annak szuverenitását az első nemzetgyűlés által alkotott ezen törvény korlátolta és leszállította. Ezért volt az, hogy Bethlen István gróf akkori miniszterelnök kimondotta ezen a második nemzetgyűlésen, hogy a nemzetgyűlés mindent tehet, ha előbb — bocsánatot kérek a szavakért, de citálom — felrúgja iaz 1920 :

1. t cikket, de ameddig ez áll, és állnak vele együtt azok a korlátozások, amelyeket a nemzetgyűlésre kiszabott, addig ez a nemzetgyűlés nem tehet mást, mint ezen korlátok keretei között a második kamarának a régi alkotmány értelmében való helyreállítását. Ez volt az akkori többség vezérének, a miniszterelnöknek a felfogása és vele együtt Öszszes többi illetékes faktoroknak a felfogása is. Hivatkozom e tekintetben Apponyi Albert grófra, Eckhardt Tiborra, aki akkor ugyanezen a felfogáson volt. Itt tehát az a lényeges