Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-8
102 Az országgyűlés felsőházának 8. ülé az élet viszonyai közepette a maga egész merevségében ritkán alkalmazható. (Úgy van! Ügy van!) Áll az a tétel, hogy kívánatos volna, hogy minden közokiratot közjegyző vagy ügyvéd szerkesszen meg, mert akkor az okiratok jobbak lennének, bár személyes tapasztalatból állítom, hogy egy igen hosszú, az összes bírói fórumokat megfutott gyakorlati esetben a per éppen azért támadt, mert a közjegyző abszolúte felületesen és lelkiismeretlenül végezte az okirat szerkesztését, (Egy hang a balközépen: írnokok végzik!) vagyis még az sem biztosíték perek támadása ellen, ha közjegyző vagy ügyvéd szerkeszti az okiratot. De ettől eltekintve lehetetlenségnek tartom azt, hogy aki az életet, különösen a mai magyar életet ismeri a falun, azt kívánhassa, hogy ennek az országnak törvényeibe beiktattassék, hogy az az egyszerű falusi nép kicsiny jogügyleteinek kötésében minden egyes esetben a sokkal drágább, sokkal költségesebb közjegyzői segítséget legyen kényszerítve igénybe venni, vagy ügyvéd által legyen kénytelen az okiratot megszerkesztetni. (Ügy van! Ügy van!) Ezt ma időszerűtlen kívánságnak tartom. Lehetetlenségnek tartom, hogy ez ma a magyar közéletben előírassék. (Úgy van! Ügy van!) Igenis oda kell hatnunk, hogy a községi jegyzők ezeket a munkálataikat lehetőleg jól végezzék, jobban, mint eddig. Azt a községi jegyzőt azonban, aki ma dolgozik, nem lehet összehasonlítani az azon időbeli községi jegyzővel, akiről Beruáth Géza, a Kúriának kiváló volt másodelnöke annak idején beszélt. (Gróf Széchenyi Aladár: Az húsz esztendővel ezelőtt volt!) Azóta egy világ pergett le ezen a téren, azok a községi jegyzők ma már egészen más kiképzésben részesülnek, (Ügy van! Ügy van!) sokkal többet követelünk meg tőlük, mint amennyit annakidején megköveteltünk. Ezt a két faktort, bár ugyanazon a területen működnek, egymással összehasonlítani, összemérni nem lehet. (Ügy van! Ügy van!) T. felsőházi tagtársam beszédében Szontagh Jenő t. barátom elhangzott beszédével is polémiába bocsátkozott, amikor azt mondotta, hogy nem osztozik abban a felfogásban, hogy a magyar nemzet az abszolutizmust soha sem tűrte, mert igenis, ő szerinte az Árpádok idejében abszolutizmus volt. Bocsánatot kérek, ezt én teljesen téves történeti beállításnak tartom. Az én tudásommal ez homlokegyenest ellenkezik. Vagyok ^bátor utalni a vérszerződésre, vagyok bátor utalni Szent Istvánnak Szent Imre herceghez intézett levelére, amelyben fiát arra tanítja ki, hogy az öregek tanácsát sohase mellőzze. Engedelmet kérek, primitív viszonyok közt az alkotmányosság csírái ezek, amiket a nemzet önrendelkezési jogának biztosítására hozott ez a bölcs király. Utalok az aranybullára, ahol a fegyveres ellenállás jogát kötötték ki az abszolút uralommal szemben. Micsoda abszolutizmus az, amely mellett az országban egy nemzet még törvényes királyával szemben is az akkori politikai jogosultak számára a fegy veres ellenállás jogát tudta kikötni? Vagy utalok a XIII. század vége felé meghozott törvényre,^ amely a királyi tanácsról szól és amely világosan kimondja, — ha jól tudom, III. Endre király idejében — hogy a király rendelkezései a királyi tanács hozzájárulása nélkül nem érvényesek. De bocsánatot kérek, amikor egy nemzet története csak így kapásból kiragadott példák tanúsága szerint ilyen folyamatos multat mutat fel, akkor arra a ! 1935. évi június hó 19-én } szerdán. nemzetre nem szabad azt állítani, hogy nemzeti dinasztiája idejében nem alkotmányos, hanem abszolút uralom volt és dívott. Nem volt, sohasem volt. Voltak erre kísérletek, — ha ezt mondotta volna felsőházi tagtársam, aláírnám, amit mondott — de ezeket^ a kísérleteket a nemzet mindig visszaverte és rundig megtalálta a módját annak, hogy az ilyen törekvésekkel szemben a nemzet Önrendelkezési jogát biztosítsa. Nem akarok itt világnézeti vitákat felidézni, de nem tudom végérvényesnek elfogadni t. felsőházi tagtársamnak azt a kijelentését sem, hogy a liberalizmus lejárta magát. T. Felsőház, vannak eszmék, ideológia'', amelyek bizonyos időre, átmenetileg háttérbe kell, hogy szoruljanak, mert- az élet olyan viszonyokat produkál, amelyek más eszmék uralomra emelését és juttatását követelik. De abból, hogy valamely uralmi eszme, vagy ideológia egy bizonyos átmenetben nem uralkodó, — nem egyeduralkodó — arra következtetni. hogy lejárta magát, ezt egy kissé merész következtetésnek tartom és minthogy én speeialiter Magyarországon a liberalizmus uralmát kell, hogy azonosítsam a nemzet leghatalmasabb virágzásának korszakával, ennélfogva én ezt az ideológiát, ezt az eszmét olyan egyszerűen és olyan lekicsinylően örökre kivégezni nem engedhetem- Remélem, hogy ennek a nemzetnek közviszonyai fognak még úgy megjavulni, lesz nálunk még olyan egészséges gazdasági élet, lesz olyan konszolidált jogállapot, amikor az emberi léleknek ez a tiszta virága, a liberális felfogás újból lábra kaphat és újból magához ragadhatja az irányítást. Ezt remélem, elismerem azonban, hogy ma nem ez az uralkodó eszme és nem erre van szükség, hanem szükség van sok tekintetben azokra a kisegítő eszközökre, amelyekre t. felsőházi tagtársam utalt. Ezzel r- ne vegye tőlem rossz néven, ha ellentmondottam t. felsőházi tagtársamnak, de meggyőződésem követelte meg, hogy ezeket elmondjam — el is 'búcsúzom az ő felszólalásától. T. Felsőház! Engem a miniszterelnök úrnak a legutóbbi időben tanúsított politikai magatartása és a kormányzat éléről elhangzott kijelentései arra kényszerítenek, hogy guvernementális felfogásom ellenére a szőnyegen forgó törvényjavaslat ellenzői sorában szólaljak fel és ellentétben gróf Károlyi Gyula ő excellenciájának beszéde végén általa levont konzekvenciájával, ahhoz a konzekvenciához juttatnak, hogy én nem vállalhatom a felelősséget azért, hogy szavazatommal alátámasszak egy olyan politikai vonalvezetést, amelyet a nemzet szempontjából károsnak és veszélyesnek tartok. (Helyeslés a középen.) A miniszterelnök úrnak, illetőleg a kormánynak külpolitikai vonalvezetése ellen is vannak súlyos aggályaim, ezekkel azonban itt most részletesen foglalkozni nem kívánok, mert érzem azt a súlyos felelősséget, amely a külpolitikai kérdések tárgyalásával elválaszthatatlanul összefügg. Annyit mégis meg kell mondanom, hogy bizonyos külpolitikai vonatkozásban sajnálattal látom, hogy azt a sokszor hangoztatott nemzeti öncélúságot a kormány nem tudja vagy nem meri a magyar nemzet önérzetének és méltóságának megfelelő energiával és határozottsággal képviselni. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Fenntartom magamnak a jogot, hogy erről a témáról annak idején és helyén bővebben is beszéljek és a t. kormánytól bizonyos irányban felvilágosításokat kérjek.
