Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-8

96 Az országgyűlés felsőházának 8. üléi idő után be fog fejeződni egy új cezarizmus kialakulásával. Ez a korszak tehát átmenet; átmenet a napoleonizmustól a cezarizmushoz. A világon valaha létezett minden más nagy kultúrában előfordult ugyanez a korszak, Kína történetében például ezt a »küzdő államok« ko­rának nevezték, Egyiptomban Hyksos-kor­szaknak, az antik kultúrában pedig — amely­ben ennek a korszaknak a Nagy Sándortól Ju­lius Caesarig terjedő időszak felelt meg — hel­lenizmusnak. A nemzetek közötti viszonyban ez a korszak a napóleoni hadjáratok befejezése után a há­borúra való állandó óriási felkészültséggel kez­dődik. A XIX. század az állandó hadseregnek és az általános védkötelezettségnek, de emel­lett a döntés folytonos halogatásának és a po­litikai sakkhúzásokkal való operálásoknak kor­szaka. Ezt az óriási feszültséget követi a kirob­banás, a világháború, amely azonban nem hoz döntést, hanem ezt majd követni fogja egy vér­rel és borzalmakkal telt évszázados harc, amely­ben földrészek fognak résztvenni, amelyben a kis államok a nagy államok játéklabdáivá vál­nak, amelyben millióknak megsemmisítése még talán nagy izgalmakat sem fog kelteni, amely­ben azonban folytonosan felharsan a népnek kiengesztelődése és a béke után való kiáltás éppen úgy, mint ahogyan a kínai küzdő álla­mok korában békeligák alakultak, népszövet­ségi eszmék hangzottak, éppen úgy, mint ahogy az t antik római államban Hannibál le veretése után az akkori római politika az akkori népe­ket mind egymás mellé akarta tömöríteni, ter­mészetesen sikertelenül és éppúgy, mint ahogy később Musonius Rufus a béke áldásairól pré­dikált a Kóma előtt álló légióknak, akik által való megveretéstől esak gyors futással tudott megmenekülni. Ezekben az elkövetkezendő ret­tenetes időkben a nemzeteknek, illetőleg a nem­zetekben a történeti gondolatot képviselő ki­sebbségeknek az a kötelességük, hogy mindazo­kat a régi nagy hagyományokat, a régi mon­archia, a régi nemesség, a régi előkelő társaság hagyományait, a fajtának azokat a nemes tu­lajdonságait, amelyek valaha összekapcsolói voltak a társadalmi életnek, megőrizze és az­után a nemzetet képessé tegye arra, hogy ezt a korszakot átélje és ezeket a nagy erényeket egy jövő, remélhetőleg jobb idő számára megőrizze. A nemzetek belső életében ez a korszak a liberalizmus, a demokrácia, a parlamentariz­mus és a párturalom és az ezekkel együttjáró pénzuralom kifejlődését jelenti, a korszak vé­gén azonban mindezeknek teljes megsemmisü­lését. A napoleonizmust megelőző korszakban ugyanis, a reneszánsz- és a barokk-korban az ősi rend, a nemesség és a papság vezetett. A fordulat akkor állott be, amikor a nagy váro­sok kifejlődésével a polgárság veszi át a hatal­mat, az a polgárság, amely tulajdonképpen nem volt rend, hanem renden kívüli volt, ame­lyet az állam hívott segítségül a rendek ha­talma ellen. Ebben a küzdelemben azonban a városi polgárság a maga erejének tudatára éb­redt, maga is renddé szervezkedett és meg­teremtette a demokráciát. Uralmát két eszközzel érte el: a szellem­mel és a pénzzel. A szellem, vagyis a liberaliz­mus az egyenlőséget, a szabadságot, a földnek szabaddá tételét, a történeti és vallási hagyo­mányok megkötöttségétől, azután a kritika sza­badságát, az »igazság« érvényesülésit hirdeti, a pénz pedig a korlátlan üzleti szabadságot munkálja, mert ahogy Spengler nagyon helye­sen mondja, a szellem gondolkozik és elmélke­1935. évi június hó 19-én, szerdán. dik, a pénz pedig cselekszik. Mind a kettő azt akarja, hogy az állam az ő céljait szolgáló szervezet legyen. Ámde az ideális, igazságokat hirdető szel­lemet túlszárnyalja a pénz, úgyhogy lassankint a demokrácia plutokráciává válik és a világ­reformerek, a szabadságot hirdetők, hiába küz­denek a pénz uralma ellen, tragikomikus küz­delmükkel csak a pénz uralmát erősítik. El­áraszt a pénz uralma mindent a világon, parla­mentet, sajtót, nyilvános és magánéletet és utoljára már a koroknak egyedüli uralkodó­jává, a gondolkodásnak valóságos kategóriá­jává válik. De éppen azért, mert a pénz hatalma a szel­lemet megsemmisíti, ezzel a demokrácia tulaj­donképpen önmagát semmisíti meg. Az emberek belefáradnak a pénz uralmába, megutálják azt, feltámad lelkükben valami jobb után való só­várgás, a régi nemesi hagyományokból valami életbenlevőnek fenntartása és valahonnan meg­váltást remélnek. Ezt a megváltást a cezariz­mus hozza meg, amely Spengler nézete szerint, a demokrácia talaján nő ugyan fel, de gyöke­reit mélyen lebocsát ja a vér és hagyományok alsó rétegeibe. Ennek a korszaknak a végét tehát, mélyen t. Felsőház, a cezarizmus és a demokrácia, vagyis a politikai diktatúra és a pénzdikta­túra közötti harcok töltik be, s ez a harc a politikai diktatúra győzelmével fog végződni. Epp így volt ez a római birodalomban is, ahol Julius Caesar, a galliai hadjárat után a. világ kincsét gyűjtötte magához és részesévé lett a világ kincse legnagyobb részének, nem azért, hogy azt a maga céljaira használja fel, hanem hogy felhasználja a közjóra s ezzel a tényé­vel, valamint a politikai túlhatalommal akkor megtörte az összes pénzfejedelmek hatalmát és megvetette az alapját egy szebb, jobb és bol­dogabb világnak. Mélyen t. Felsőház! A kultúra minden kor­szaka és egy-egy korszaknak minden jelentős eszméje, művészeti és politikai eszménye s ezek­nek kifejlődése és tartalma meg van határozva a történelmi végzetnek talán nem is emberi, hanem kozmikus erői által, tehát az államnak, a politikai életnek az életformái, kifejlődésük iránya és helyzete a korral, a korszakkal adva vannak és változatlanok. A politikai eszmé­nyek imádói, mint amilyen pl. Rousseau volt, ezt nem értik, ök a nagy emberi erényekből az igazság, a szeretet, a szabadság, az egyen­lőség és a testvériség nagy eszményeiből indul­nak ki, ők a világot az igazság és a szeretet parancsa szerint akarják átalakítani; de annál jobban érti és érzi ezt a tények mestere, az igazi politikus, aki nem a világot akarja át­alakítani, hanem megelégszik azzal, ami ren­delkezésére áll és azt akarja irányítani. A po­litikában tehát — nézetem szerint — soha nem szabad összetéveszteni azt, ami lesz. azzal, ami­nek lennie kell és az igazi államférifúnak, a jó kormánynak a maga korszakába kell bele­születve lennie, ennek a korszaknak az eszméit kell megérteni s ezeknek az eszméknek a gya­korlati megvalósítását kell munkálni. Nem helyes dolog tehát, mélyen t. Felső­ház, ha mi arról vitatkozunk, hogy melyik a helyesebb államkormányzati elv: a szabadság és az alkotmányosság, vagy pedig a fegyelem és a parancsuralom. Szerintem a kérdést nem lehet így felvetni, ennek nincs filozófiai alapja. A kérdés mindig az: mi a korszellem, mit kí­ván a korszellem?

Next

/
Oldalképek
Tartalom