Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-8
90 Az országgyűlés felsőházának 8. ülése 1935. évi június hó 19-én, szerdán. nyos, hogy voltak annak intézményei, szabályai és éveken át követett gyakorlata. Nekem az a határozott megnyugvásom, hogy a t. kormánynak mindazok a tagjai, akik éppen az idevonatkozó kérdésekkel foglalkoznak, a t. belügyminiszter úr, a t. igazságügyminiszter úr, a t. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr és a t- földmívelésügyi miniszter úr a maguk erős magyar fajszeretete, a maguk meggondolt előrelátása és higgadtsága és egyúttal szakértelme révén is hivatva lesznek arra, hogy szociálpolitikai téren sokat tegyenek. Ilyen kérdések közé, amelyeket most, külön befektetés nélkül elő lehetne mozdítani, tartozzék egy, a gyermekvédelem egész körére kiterjedő törvényhozási alkotás. Az 1901:VIII. és XXI. t-.cikkekben, amelyek 35 esztendeje vannak hatályban, le volt rakva a magyar gyermekvédelemnek szociálpolitikai alapja- Nagy előrehaladás volt a múlttal szemben, hogy az elhagyott gyermekek ügyét állami feladatnak nyilvánították ki és 'biztosan meg vagyok győződve arról, hogy azon a három és fél évtizeden keresztül a magyar gyermekek tízezrei, vagy százezrei köszönhették ennek a törvényhozási alkotásnak a maguk felnövekedését és megélhetését. De egyrészt mivel ez a kérdés, amely nagyon bonyolult, amelynek kriminológiai, orvosi, pedagógiai, szociális, gazdasági és egyéb vonatkozásai vannak, minden oldalról újra tanulmányozandó, — másrészt, mivel ennek a mai gyermekvédelmi szervezetnek, illetőleg gyermekmenhelyi berendezésnek bizonyos fogyatkozásai orvosolandók, kérem a reformot, amely nem pénzbe, hanem csak paragrafusok változtatásába kerülne. Egy másik ilyen tárgy gyanánt tartom megjelölendőnek a szegényügy országos vizsgálatát és rendezését. Hálával emelem ki, hogy különösen a székesfőváros és más törvényhatóságok is ,főleg pedig az egyházak sokat tettek ebben a tekintetben. Hogy ne csak a magam egyházáról beszéljek, megemlítem, hogy Budapesten például a katolikus Caritas évek hosszú sora óta milyen! nagyérdemű és jeles munkát végez ezen a téren. A vidéki városok egyikében-másikában is megvan a helyes elintézés. De még mindig óriási sok a tennivaló. Nem tudom; véletlen műve-e, vagy amint egyszer egy nagyon hivő szerzetestől hallottam, hogy nincs véletlen, hanem voluntas Dei, — a Gondviselés munkája, akárhol fordulok meg vidéken jártomban-keltemben, közéleti • munkámban, mindig tapasztalom a nyomorúságnak legkülönbözőbb fajtáját. Az egyik nagy dunántúli városban például megdöbbenéssel álIprntottam met*, amit a képviselőház egyik tagjának a felesége, mint jótékonysággal foglalkozó hölgy volt szíves ez év legelső hónapjaiban velem közölni, hogy abban a nagy gyárvárosban akkora volt a nyomorúság, hogy a Dwp 1 " 1 nélküli p-vári immlrá's gyermeket a téli hónapokban heteken keresztül ujságpapirossal takarták be, mert még csak egy nyomorult ruha, még csak egy rongyos pokróc sem állt rendelkezésükre. (Gróf Széchenyi Aladár: Hihetetlen!) Ez a szomorú eset azt mutatja, hogyha sokat tesznek is a jótékonyság terén, mennyire meg van mégis az a lehetetlen állapot, hogyha egyes egyén, akár álszeméremből, akár hanyagságból, akár azért, mert nem akar a kolduláshoz fordulni, maga nem jelentkezik, akkor a hatósági, illetőleg jótékonysági segély hónapokig késik. Több városban vasúti állomáson vagy autobuszállomáson ott találom ma is a kolduló l gyermeket. E mellett azonban az ellenkező voI natkozásban a hivatásos koldusoknak egész csoI portja, egész hada rohanja meg az embereket. | En nem vagyok a közéletben szereplő ember, I hála Istennek, anyagi javakkal sem vagyok megáldva, és ennék ellenére annyi kérvénnyel fordulnak hozzám, mintha én legalább is egy nagy banknak vagy a legnagyobb pénzintézetnek volnék a vezető igazgatója, (Gr. Széchenyi Aladár: Ennek mindenki ki van téve!) amitől pedig az Isten óvjon. (Derültség!) Ezek között az emberek között — mint i ahogy utána jártam — természetesen igen sok van olyan, aki egyszerűen kiírja magának azt, hogy kik azok, akiktől néha egyikük vagy másikuk kapott valami segélyt, és aztán megrohanja őt levelezésekkel. (Vészi József: Tovább adják egymásnak a címeket!) Ezt is meg kell előzni a szegányügy hathatós rendezésével, és az ilyen parazitákat ki kell irtani a magyar életből. De van éppen a szegényügyi vonatkozásban a gyermekvédelemnek olyan része is, — szintén véletlen folytán értesültem legutóbb róla — amely azért megható és megkapó, mert nem a koldulás útját választja a nyomorúság meg; szüntetésére. A református egyházzal összeI függő kötelességeim révén közvetlenül a KecsI kémét városát ért szörnyű jésrkatasztrófa után Kecskeméten jelentem meg. Az már régi szokásom nekem, úgy tettem miniszter-koromban is, hogy előleges közlés nélkül, a korai vonattal érkeztem meg és az állomásról gyalog mentem be a városba, hogy megnézzem a pusztulást és meggyőződjem arról is, hogy az ott fenntartott református szeretet-intézmény, egy leányárvab.áz, ameiyben 65 árvát nevelnek, mennyire szenvedett a katasztrófától. Az utcán menve magammal vittem bizony kissé avatag irattáskámat, amelyben régen is, miniszter koromban az iratokat hazahord tam a hivatalomból. Az irattáskát azért vittem magammal, mert a vonaton iratokat olvastam. A külváros egyik utoájába jutva, egyszerre csak elém jön egy feltűnően kicsiny termetű — amint később ki derült — 11 éves fiú, elemi iskolai negyedik osztályos tanuló és azt kérdi tőlem, nagyon tisztességesen köszönve: bácsi kérem, nem nehéz az a táska? Tehát nem koldult ez a fiú, hanem munkaalkalmat keresett, hogy egypár fillért vagy egy pengőt keressen és — amint később meggyőződtem róla — munkanélküli szülein segítsen. Az ilyen alkalmakat is meg kell ragadnunk, amikor az a fiatalkorú, nem a koldulás útjára téved, hanem azzal a kis dologgal akar magán segíteni, hogy viszi magával az utcán egy idősebb ember táskáját, vagy szolgálatot tesz másnak, akitől jutalmat va£y ellenszolgáltatást vár. Meggyőződésem, hogy ezekből éppúgy derék, becsületes, szorgalmas és munkakedvelő ember lesz, mint ahogy az a derék kecskeméti nép már leküzdve a borzalmas katasztrófa hatásait, — személyesen meggyőződtem róla — újból munkához látott és a romokon új életet fog éníteni. Mélyen t. Felsőház! Az utóbbi időben nagyon sok dicséretet hallottunk különböző közéleti férfiakról. Én megvallom, ennek a kisfiúnak a dicséretét zengem, mert engem meghatott, hogy ő már kicsi korában szüleinek akar segítségére lenni. Ezen a téren természetesen nem várhatunk mindent az államtól, — és ebben igazat adok Szeberényi felsőházi tagtársunknak — fordulnunk kell a társadalomhoz is, csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalom éppen I a legutóbbi évek borzasztó gazdasági viszonyai
