Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-8

Az országgyűlés felsőházának 8. ülése retném kiterjeszteni egy más térre is, a drága, a mindnyájunknak annyira értékes magyar élettel való takarékosságra. Ezt a takarékosságot sajnos, eddig sem a törvényhozás, sem a kormányzat nem tudta kellően szem előtt tartani. Habár az a biztos meggyőződésem, hogy a Gondviselés, amely egy évezreden keresztül megőrizte ezt a kis nemzetet, mert célja van velünk, bizonyára meg fogja tartani a következő évezredek számára is, de mégis fájdalommid kell látnunk, hogyan pusztul a magyar élet, úgy a fiatalkorúaknál, mint különösen a falusi lakosság körében, a népbetegségek következtében a felnőtteknél is. (Ügy van! Ügy van!) Helyes és kívánatos, hogy újabban sokat foglalkozunk, különösen Dunántúl egész szervezetek foglalkoznak az egyike kérdésével. (Ügy van! Ügy van!) Köszönettel veszem a mélyen t. belügyminiszter úrtól, hogy már ő is tanulmányozza a kérdést és értesülésem szerint a helyszínén is megjelent. De amennyire szükséges az egyke elleni küzdelem, éppen annyira kötelességünk a megszületett gyermekeknek, az élő és küzdő fiatalságnak és a munkásosztály tagjainak a lehető megsegítése is. (Ügy van! Ügy van!) Amikor báró Korányi Sándor t. professzor tagtársunktól hallottuk egyik közeli ülésünkben, hogy tizennégyezer ember pusztul el évenként tüdővészben, amikor a főváros és nagyobb vidéki városok közvetlen közelében, sőt a külvárosokban kedvezőtlen gazdasági és lakásviszonyok miatt egyesek folyton ki vannak téve a népbetegségeknek és a lassú, vagy a gyorsabb elpusztulásnak, akkor nekünk elsősorban a társadalmat, az egyházakat, az államot és a kormányt is folyton arra kell figyelmeztetnünk, hogy mennyi kötelesség vár még rájuk ezen a téren és hogy itt az úgynevezett szociális beruházásoknak az az előnye van, hogy szaporíthatjuk a magyar nemzeti erőt, a magyar nemzeti népesség számát és a magyar nemzet művelődésének felhasználásával előbbre vihetjük a magyar nemzet haladását. (ŰVy van! Ügy van!) Erre azt fogja nekem esetleg valaki felelni, hogy ilyen reformokra, amilyenek a tegnapi nyilatkozatokban is elhangzottak, jelentékeny pénzösszegek kellenek, egy olyan költségvetésben tehát, amely jelentékeny deficittel zásul, ezekre ne is gondoljunk. Ezzel szemben határozottan az a meggyőződésem, hogy vannak a magyar szociálpolitikának olyan tennivalói, amelyeket kevesebb kiadást jelentő, vagy mindenesetre olyan beruházásokkal, vagy folyan előirányzatokkal lehet előmozdítani, amely előirányzatokhoz szükséges összegeket más téren, más tételeknél igenis meg lehet takarítani. Ilyen tételekre utalt tegnap gróf Széchenyi Aladár felsőházi tag úr ő méltósága és fognak utalni bizonyára sokan a vita során és ha élek és lehetséges lesz, a részletes vita során magam is foeok ilyenekre rámutatni. Hónapok előtt sok szó esett a felsőház hatáskörének kiterjesztéséről. Az e célból kiküldött szűkebb bizottságban magam is közreműködhettem és résztvehettem a vitákban. Abból a célból mozdítottam elő ennek a kérdésnek a tárgyalását, mert az volt a meggyőződésem, hogy ezen a réven foglalhat majd állást ennek a felsőháznak egynéhány tagja — köztük az én csekélységem is mint utolsó — és általában a felsőház jelentékeny része bizonyos kiadások csökkentése mellett és más kiadások emelésére is figyelmeztetheti majd a t. kormányt. Ha ezt nem lehet megcsinálni ebben a költségvetésben, addig kell sürgetni, — ebben igazat adok gróf 1935. évi június hó 19-én, szerdán. 89 Széchenyi Aladár ő méltóságának -— amíg a kormány és a törvényhozás később rá nem szánja magát ezeknek a tételeknek emelésére. Ennyit a múltra vonatkozólag. Gróf Karolyi Gyula ő excellenciája nagyértékű beszédében még utalt arra is, hogy a törvényhozás felelős bizonyos vonatkozásokban a költségvetésért. Aláírom, bizonyos vonatkozásokban felelős. Felelős annyiban, hogy elfogadja, vagy nem fogadja el, de nem felelős akkor, ha nem tud a részletekbe belemenni, vagy mélyebb belepillantást nem nyerhet a költségvetési tételek hátterébe és nem felelős akkor, ha a kormány a törvényhozás külön megkérdezése nélkül tesz bizonyos intézkedéseket. (Gróf Széchenyi Aladár: Például rendeleti úton!) Evek óta nem voltam egyik pártnak sem tagja, amely a kormányt támogatta. 1918 óta a politikától visszavonultan éltem, tehát bizonyos fokig nem is kell magamat védenem a felelőséggel szemben. Annyit azonban mondhatok, hogy minden kormánynak, ha nagytekintélyű tagokból áll is, és különösen az olyan kormánynak, amely nagyon erőteljes, kompakt többségre támaszkodik, meg van az a rendkívüli veszedelme, hogy elragadtatja magát. Először megvan az a veszedelme, hogy nagy tervekkel, vagy bizonyos tervek túlméretezésével nem látja meg más tárcáknak, más állami és társadalmi feladatoknak a jelentőségét és meg van az a veszedelme is, hogy nem hallgat másokra, különösen akkor nem, ha ellenzéki álláspontot fejtenek ki előtte, ezt csak személyes sértésnek veszi, de tárgyilag kellőleg értékelni nem tudja, annyira elfogult a saját maga koncepciója javára. Pedig ez lehet nagyarányú, de nem egyszer téves, hiszen mindnyájan emberek vagyunk — én tévedtem a legtöbbet a jelenlévők közül — és nem lehet eltéríteni a minisztert egyéni koncpeciójának tévess égétől. Ez történt az előző esztendőkben is. Erre nézve csak egyet hozok fel. Egy nagyérdemű és emlékében általam is kegyelettel őrzött államférfiúval kapcsolatban, aki megvétetett külföldi metropolisokban, külföldi valuták millióin Collegium Hungaricum számára olyan épületet, amelyet most már el kellett adni, mert nem felelt meg a céljának. Mennyivel szükségesebb lett volna ezt az összeget a magyar nyomor enyhítésére, a magyar népegészségügy, a magyar fiatalság, a magyar gyermekek, a magyar hadirokkantak céljaira fordítani. (Ügy van! Ügy ran!) Az a vélekedésem tehát, hogy a kormánynak akkor, amikor ilyen nagy széleskörű reformkorszak előtt áll, amelyről majd csak amikor én már rég elporladtam, az akkori történetírók fogják megállapítani, hogy mit tudott I létrehozni, igenis, szociálpolitikai programmot is kell csinálnia. Elhangzott ebben a felsőházban nagyon tekintélyes részről az a felfogás is, hogy ®zoi ciálpolitika még nem is volt Magyarországon. ! Ezt a felfogást én nem osztom. Csak á közel; i múltban, néhány hónappal ezelőtt jelent meg Í dr. Papp Dezső időközben elhunyt államtitkár i könyve a magyar szociálpolitikáról, ameljr a

: I Mr. Shotwell által szerkesztett amerikai kiad[ ványsorozatnak, amely^ a világháború gazda! sági és társadalmi történetét tárgyalja, egyik, i 243 oldalra terjedő kötete. Már maga ez a könyv : is mutatja, hogy igenis volt szociálpolitika. A szerző úr, aki szociáldemokrata világnézetet j követ, nagyon élesen támadja ugyan bizonyos vonatkozásokban a magyar szociálpolitikát, I de ha egyszer 243 oldalon bírálja, akkor bizo-