Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-65

Az országgyűlés felsőházának 65. ülése 1934. évi június hé 21-én, csütörtökön. 415 csak pár feladatot említsek meg, itt van az erdősítés, az országutak építése, a vidéki csatornázások, vízvezetékek, telepítések, tagosítások, öntözések és végtelen sok más munkafeladat, amelyhez minden anyag helyben van. Márpedig olyan országban, ahol élelmiszerekben felesleg is van, amelynek exportja némelykor súlyos gondokat is okoz, ahol sok munkafeladat van és e munkafeladatok teljesítéséhez a szükséges anyag is helyben van, nem volna szabad, hogy egyetlen munkanélküli, éhező ember legyen, ki dolgozni akar. Es ha mégis van, akkor merem állítani, hogy itt a rendszerben kell a hibának lennie. Ha ezek a munkák elvégeztetnének, nemcsak hogy sok ember jutna kenyérhez, hanem az ország vagyona is nőne és talán a külföldi hitelezőknek is inkább tennénk szolgálatot, mint amikor a szellemi és fizikai energiákat tömegesen parlagon hevertetjük és abban a szégyenteljes helyzetben hagyjuk, hogy a terhek alatt amúgy is roskadozó többi embertársaik terhére esnek és azok eltartására .szorulnak. Őszintén megvallva, mi mérnökök, akik valóra váltottuk a leglehetetlenebb dolgokat is a műszaki tudományok fejlődése folyamán, — hiszen ma már repülünk, amit gyermekkorunkban lehetetlenségnek tartottak, ma New-York hangversenyét hallhatjuk imég drót nélkül is, — nem tudjuk megérteni, hogy ilyen körülmények között, amikor van munkafeladat, amikor helyben van a hozzávaló anyag is, amikor élelmiszerek is vannak, ezek a munkák elvégezhetők ne legyenek. Nem tudjuk megérteni, hogy itt expediens nem találtatott. Tudjuk, hogy ez bizonyos pénzügyi reformokat igényelne, hogy a pénzügyminiszter úr ő nagyméltósága e téren irtózik minden változtatástól és a világválság sötét felhőinek elvonulását várja lehetőleg teljes csendben és mozdulatlanságban a falhoz lapulva. Én nem akarok vitába szállani a pénzügyminiszter úr ő excellenciájával, hogy kinek van igaza, azonban mégis az a felfogásom, hogy jobb e téren bizonyos reformok után nyúlni, amelyeknek helyessége valószínű, mint várni azt a bizonyos sültgalambot. Hiszen csupán a tavalyi londoni világgazdasági konferenciára hivatkozom, amelyen bennünket a pénzügyminiszter úr ő excellenciája kiválóan képviselt, ahol ő különleges pontozatokba foglalta a mi különleges kívánságainkat, ahol tehát ő is elismerte, hogy nekünk vannak bizonyos különleges viszonyaink is és ezek a különleges viszonyok bizonyos különleges orvosságokra vannak rászorulva. Ö többek között a bankjegyfedezet szaporítását kívánta. A londoni konferencia eredménytelenül oszlott széjjel, úgy, ahogy nagyon sok más konferencia is és így a pénzügyminiszter úr kívánsága sem teljesült. De mégis csak lehetetlenség, hogy a mi életlehetőségeink attól függjenek, hogy London teljesíti-e kívánságainkat, hogy az a bankjegyfedezet több lesz-e vagy kevesebb. Nem volna szabad, hogy ettől függjön egy nemzet élete. Kétféle világfelfogás van ma. Az egyik felfogás szerint meg kell várni, amíg a világgazdasági helyzet meggyógyul és attól remélhető a mi helyzetünk meg javulása is. A másik felfogás azt tartja: minden ország segítsen magán úgy, ahogyan tud és akkor gyorsabban gyógyul meg a világ is. Én és velem együtt mások is — azt hiszem ilyenek nagyon sokan vagyunk — az utóbbi felfogás híveinek valljuk magunkat: ugyancsak nagyon sokan vagyunk és számunk napról-napra nő, akik nem hiszünk ibienne, hogy a mostani ortodox pénzügyi elvek lennének az egyedül üdvözítőek. (Az elnöki széket gróf Széchenyi Bertalan foglalja el.) Sőt má éppen az ortodox pénzügyi elveknez yalo merev ragaszkodásban látjuk a helyzet javulásának akadályait. Mi nem hisszük azt, hogy az életlehetőségeket elveszítenék, ha a Magyar Nemzeti Bank épülete, úgy ahogy van, a maga pincéivel és a fedezettel el találna süllyedni Nem hisszük, hogy akkor a sírba kelljen feküdnünk. Meg vagyok győződve arról, hogy egy ilyen elképzelhető esetben az illetékesek törnek a fejüket más expediensen es meg vagyok győződve arról is, hogy találnának egy másikat, egy jobbat, mely a közérdeknek jobban felel meg, esetleg olyant, amilyen Svédországban van, ahol egy állami jegyintézet teljesíti a mi Nemzeti Bankunk feladatát és ahol a fedezet tulajdonképpen az állam hatalma, tekintélye, a nemzet munkakészsége, a nemzet jövedelme és a nemzet vagyona. Felfogásom szerint ezek nagyobb fedezetet jelentenek, mint a mi mai fedezetünk, mert ha a fedezet kérdését közelebbről megnézzük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Nemzeti Bank megalapítása idejében a fedezet 267 millió pengő volt, két évre rá felszaporodott 317 millióra és azóta a múlt őszig leapadt 92 millióra. De ez a 92 millió pengős fedezet egyúttal a Magyar Nemzeti Bank egy 139 millió pengő értékű dolláradósságának is fedezetéül szolgál a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjával szemben. Nézetem szerint vagy az egyiknek, vagy a másiknak szolgálhat csak fedezetül, de a kettőnek együtt nem. Amint méltóztatnak tehát látni, a fedezet tulajdonképpen fikció. De nem tagadom, hogy egészen mellékes a fedezet kérdése, a magam részéről ezt teljesen mellékesnek tartom, csak funkcionáljon a fikció. A svéd állami jegy intézet a törvényhozás által alapíttatott, a törvényhozás szabta meg alapszabályait, de teljesen függetlenítette a törvényhozástól és a kormánytól, úgyhogy ez a jegyintézet teljesen függetlenül működhet és tulajdonképpen ez volt a legfőbb oka annak, hogy nagyon sok országban privát társaságoknak adták át a közgazdasági élet legfontosabb rugóinak, a fizetési eszközök kibocsátásának a monopóliumát, a kamatlábmegállapítást és a hitelellátást. Ez a svéd állami jegyintézet természetszerűleg nem dolgozik nyereségre, nem úgy, mint a mi Nemzeti Bankunk, Igaz, hogy a mi Nemzeti Bankunk idegen tőkével dolgozik és így természetes, hogy nyereségre dolgozik és kimutat 30 milliós alaptőkéje mellett évenként 3, 4, 5 milliót, az utóbbi időben 3.5 milliót. A svéd jegy intézet csak nemzete érdekében dolgozik. Ha pedig azt vizsgáljuk, ami itt a Felsőházban is sokszor panasz tárgyává tétetett, hogy a fizetőeszközök tekintetében miként állunk, akkor ugyancsak meg kell állapítanom, hogy Magyarországon a fizetőeszközök menynyisége távolról sem elegendő. A statisztikai kimutatások, amelyek az 1932. évre vonatkoznak, megállapítják, hogy nálunk Magyarországon az egy-egy fejre eső fizetőeszközök értéke 37—39 pengő, Ausztriában 110 pengő, az úgynevezett Csehszlovákiában 90 pengő, Németországban 120 pengő, Svájcban és Franciaországban pedig 435 pengő. Ha méltóztatnak ezt figyelembevenni, akkor nagyon érthető, hogy ez a 37—39 pengő normális gazdasági forgalom lebonyolításához távolról sem lehet elegendő,