Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-62

338 Az országgyűlés felsőházának 62. i Nagyon örülök, hogy a pénzügyminiszter úr a forgalom emelkedését illetően optimista. Én is látok bizonyos jeleket, amelyek ezt az optimizmust indokolják és alátámasztják, ámbár félő, hogy az előrelátható gyengébb terméseredmények következtében az egyéb forgalmi összegek is redukáltatnak, de az az érzésem, hogy amikor a pénzügyminiszter úr körülbelül 5 millió pengővel emeli a forgalmiadóbevételt, ő inkább a forgalmi és fázisos adóban előirányzott eléggé tetemes emelkedésben látja ennek a plusz-bevételnek forrását. Bizonyára tudni méltóztatnak, hogy a forgalmi adónak tetemes részét — becslésem szerint körülbelül egyharmadát — a textilipar viseli. A textilipar átlagban az elmúlt esztendőig 10%-os forgalmi adót fizetett, ezt az elmúlt év folyamán 15% -ra emelték fel. De ez az 50%-os emelés, — amely 50%, amíg a fogyasztóhoz jut, a nagykereskedők, a detailkereskedők, szóval a közvetítő kereskedelem rezsiszámítása következtében körülbelül 80—90%-ra emelkedik, —valamint az a mezőgazdasági járulék, amely a textilipar egész, körülbelül 340 milliós forgalma után 1%-ban állapíttatott meg, nem szerepel a költségvetésben, hanem ezeket az összegeket a költségvetésen kívül a boletta-alap javára vételezik be. Már itt vagyok bátor tisztelettel kérdezni, mélyen t. Felsőház, hogyan várható ilyen körülmények mellett a textil cikkek árainak redukálása, ha magában a forgalmi adóban ilyen ! emelkedéseket tapasztalunk? És itt vagyok bá- , tor rámutatni arra, hogy mennyire emelkedtek a közterhek és a szociális terhek a békéhez képest. Leszek bátor egy textilipari vállalatnak, amely hozzám elég közel áll, erre vonatkozó adatait a mélyen t. Felsőházzal közölni. Ezek az adatok a következőképpen hangzanak: Ennél a vállalatnál az összes adók békében, 1913ban 45.000 pengőre rúgtak. Az előállított egységre átszámítva ez 0.3 pengőfillért reprezentál. A szociális terhek ugyanennél a vállalatnál 31.000 pengőre, vagyis egységre átszámítva 0.2 fillérre rúgtak, a szociális terhek és közterhek együttvéve egy fél fillérre rúgtak. Ha a fázisadót hozzászámítom, akkor ma körülbelül 25—30%-os plusz-forgalomnál az adók 2,548.000 pengőre, vagyis egységenként 11.6 fillérre, a szociális terhek pedig 415.000 pengőre, vagyis egységenként 1.9 fillérre rúgnak, tehát globálisan fél fillér helyett 13.5 fillér, az akkori összegeknek a huszonhétszerese. ' Ha pedig a fázis adót leszámítom ezekből a számításokból, akkor is a még megmaradt -adó- és szociális teher egységenként a békebeli fél fillérrel szemben 4.5 fillért reprezentál, vagyis körülbelül nyolcszor annyit. Lehet-e ilyen körülmények mellett az áremelkedésért pusztán az ipart felelőssé tenni? Mielőtt az ár kérdéséről részletesen szólnék, engedjék meg, mélyen t. Felsőház, hogy néhány szóval a valutapolitikánkról emlékezzem meg. Azzal a valutapolitikával, amelyet a pénzügyi kormányzat és a Nemzeti Bank folytat, a legteljesebb mértékben egyetértekNe méltóztassanak félreérteni, ez nem azt jelenti, mintha a viszonyok által reánk kényszerített és ennek következtében önmagától értetődő kötött gazdálkodásnak híve lennék. Éppen ellenkezőleg! Az a gyáros vagy iparos, aki kénytelen áruinak nagy részét külföldön^ vásárolni, vagy különösen az, aki áruit részben külföldre szállítja, vágyakozva emlékezik ése 193

If. évi június hó 15-én, pénteken. •vissza azokra az időkre, amikor nem csupán \ a pengő értéke volt stabil, hanem a pénzí or- '• galom is szabad volt. Szabadon vásárolhatott és adhatott el. Nem tudom kellőképpen jellemezni, hogy micsoda gondot, micsoda végtelen részletmunkát jelent a költségek emelkedésétől teljesen eltekintve a devizagazdálkodás az üzleti lebonyolításnál. Mindezek ellenére egyet kell értenünk a kormány és a Nemzeti Bank pénzügyi politikájával. Ezen nemzedék életén túlmenő hála illeti meg a pénzügyminiszter urat és a Nemzeti Bank vezetőségét. Ezt a vezetőséget világszerte mindenütt ismerik és nagyrabecsülik. Ennek következtében helyesnek tartom, hogy e vezetőség mellett a Nemzeti Banknak nagyon messzemenő önállóság adatott. Csodálattal kell elismerni, hogy immár három esztendeje a pengő belső vásárlóereje megmaradt. Csodálattal kell elismerni, hogy 1931 nyarán a vezetőség megtartotta nyugalmát és hidegvérét, megőrizte előrelátását és mindezek következtében az országot egy mérhetetlen pánik veszélyéből vezette ki. Szerény véleményem szerint mérhetetlen termelési és szociális érdekek fűződnek a pengő vásárlóerejének fenntartásához. (Ügy van! balfelől.) Tudom, hogy talán ma már csak szórványosan vannak, akik az inflációs politika hívei, de tisztelettel kérdem őket, hogyan gondolkodnak a munkabérekről, hogyan látják a tisztviselői fizetéseket, különösen a köztisztviselők járandóságait, ha egy infláció következtében a pengő vásárlóereje megszűnnék, vagy pedig gyengülne? Ha, ami természetes lenne, ebben az esetben a fizetéseket felemelnők, akkor nem történnék ebben a kérdésben semmi, maradna minden a régiben. Ha pedig a fizetéseket petrifikálnók a mai magasságban, akkor megint azzal a társadalmi osztállyal fizettet nők meg a tranzakció esetleges előnyeit, — gondolok itt különösen a köztisztviselőkre, — amely a különböző, sajnos, szükségessé vált fizetésredukciók következtében úgyis legtöbbet szenvedett. Ezek után áttérek az árkérdés nagyon so kat vitatott problémájára, előrebocsátva azt, ami önmagától értetődik, hogy mint minden magyar iparos, én is a magyar mezőgazdaság helyzetének javulásában látom az ország gazdasági boldogulását. Nincs olyan gondolkodó magyar gyáriparos, aki ne figyelné évek óta mélységes aggodalommal az árprobléma lényegét, azt tudniillik, hogy a mezőgazdasági termékek árai a világpiaci helyzetnek megfelelően katasztrofálisan alacsonyak. Ilyen körülmények mellett nem is vehetem rossz néven, ha a kedvezőtlen áralakulás által sújtott mezőgazdák az okok kereséséből gyakran — sajnos, nagyon is indokolt — idegesség által vezettetik magukat. Ezt az idegességet, ezt a feszült hangulatot teljes mértékben megértem. Mert lehetetlennek tartom azt, hogy egy gazdasági ágban még az eladósodás legcsekélyebb mérve is valószínűvé, sőt lehetségessé tegye az illető individuum tönkremenetelét. Kétségbeejtőnek tartom azt, hogy a mezőgazda az év elejétől egészen a végéig abban a tudatban dolgozzék, hogy a legmegfeszítettebb munkája mellett és még akkor is, ha az időjárás kedvező, a legjobb esetben birtokából befektetett tőkéjének még polgárinak sem nevezhető kamatoztatását hozza ki. Mindezek következtében megértjük, hogy a gazda joggal teszi fel azt a kérdést, hogyan van az, hogyha az agrártermékek olcsóbbodása következtében az iparos és annak mun-