Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-62

Az országgyűlés felsőházának 62. ülése 198%. évi június hó 15-én, pénteken. 323 latába szegődünk és lemondunk nemzeti öncélúságunkról. (Jankovieh Béla: Azt nem!) Örökös bizonytalanságban élnénk, nem tudva, hogy Németország Ausztriával együtt mikor fog bennünket beolvasztani és egy háborús fekete felhő alatt elnök vegetatív életünket. Én ilyen körülmények között nem merném Tisza István szellemét a magam álláspontja mellett döntő argumentumként idézni. S mi volt Tisza István királyhűsége? Elsősorban a lovagias és alkotmányos uralkodó iránt való feltétlen tisztelet és hála. De külön ben az ő király hűsége a magyar törvények iránt való hűség voit, mert hiszen a Pragmatica Sanetio és az 1867 : XII. törvénycikk, bár külön törvényei voltak a két országnak, de bizonyos egyezkedésen alapultak a nemzet és* a dinasztia között. Tisza István, mint becsületes magyar ember, azt tartotta, hogy ezt a szerződést nekünk minden körülmények között be kell tartanunk, míg azt a másik oldalon is betartják. Nem tudom, nem is akarok arról szólni, hogy Tisza István most mit mondana. Semmi esetre sem merném életemet száz százalékban feltenni arra, hogy mit mondana Tisza István, de arra száz százalékban fel merem tenni az életemet, hogy minden körülmények között azt tenné, amit elsősorban a nemzet iránt való hűsége és nemzete iránt való kötelessége neki parancsolólag előírna. T. Ház! Áttérek a költségvetésre. A költségvetés bírálásánál szemembe tűnik az, hogy a költségvetés 66 millió pengő deficittel zárul és a pénzügyminiszter úr kijelenti, hogy ennek a hiánynak a fedezéséről ez évben is a megszokott módon, hitelműveletek útján kíván gondoskodni. Előreláthatólag továbbra is kénytelen lesz a külföldi kamatszolgáltatásokat kincstárjegyekkel helyettesíteni és belföldi hi tcli'orrásokat igénybe venni. Belföldi kölcsön nem lévén kibocsátva, ezekkel a hitelforrásokkal tisztában lehetünk. Nem kívánom sem a Nemzeti Bank igen t. elnökétől, sem Weisz Fülöp ő excel lenéi áj ától, hogy a kormánynak a mérsékelt devalvációt vagy az inflációt ajánlja. A pénzügyi kormány ilyen helyzetben természetesen nem vonhatja ki magát a manimutkapitalizmus hatása és befolyása alól és meg tudom érteni, ha a pénzügyminiszter úr azt állítja, hogy kockázatos kísérletekbe nem megy bele. Kockázatot azonban én csak az egyik oldalon látok; a másik oldalon, a nemzet zöménél a káros deflációs politika folytán fokozatos és biztos tönkremenést látok. A bizalom, amely — mint a pénzügyminiszter úr igen helyesen állapította meg — a hitelélet alapja, nem fog helyreállani, amíg fizetésképtelenek vagyunk. A bizalom csak akkor fog helyreállani, ha ismét fizetésképesek leszünk életlehetőségeink fokozása és terheink csökkentése folytán. Már múlt évi költségvetési beszédemben a korlátolt, illetőleg a törvényes devalvációt hirdettem, mert azt tartom, hogy csak ezzel a törvényes devalvációval lehet határok közé szorítani az inflációt, mert így megmarad a bizalom. Csupán átértékelésről van szó, hiszen a tőzsdén jegyzik a mi pénzünket. Ebben a hitemben megerősített a múltkor Koós Zoltán ttagtársunk felszólalása, amelyben azt mondotta, hogy olyan óriásiak a külföldre fizetendő kamatterhek, hogy azokat nem lehet csak devizakorlátozásokkal és más ilyen mesterséges eszközökkel szolgáltatni. Különben ezt azóta Amerikában is megcsinálták. A másik, amit hangoztattam és most is hangoztatok, az, hogy magánjogi alapelv az, hogy senki sem tartozik nagyobb értéket viszszafizetni, mint amennyit kapott. Ezt az elvat úgy belföldi, mint külföldi tartozásaink tekintetében meg kell valósítanunk. Fait accomplit kell teremteni, ha egyesség útján nem megy. Dűlőre kell vinni a helyzetet. Mind a két álláspontomat ma is fenntartom és azt hiszem, ezek meg is fognak valósulni. Többet erről a kérdésről beszélni nem fogok. Ezzel a kérdéssel tehát tovább nem foglalkozom, de ezzel kapcsolatban egy ferdének látszó helyzetet kell tisztáznom, amely különösen Bihar megyében észlelhető. < Nyíltan kimondom, hogy mi nem vagyunk megelégedve a kormány pénzügyi politikájával, annak kifejezést is adunk, de viszont az egységespártnak lelkes hívei és lelkes támogatói vagyunk. Ez a viselkedés inkonzekvencia és az politikai iskolázatlanság látszatában tüntet fel bennünket, pedig ez nem így van. Először is azért nincs így, mert mi úgy véljük, hogy amit az ország érdekében helyesnek és jónak tartunk, azt nyilvánosságra kell hozni és erre bizonyos mértékben meg is van a felhatalmazásunk, másrészt, mert tudjuk azt, hogy a miniszter; elnök úr ő nagyméltósága nem mindig teheti azt, amit legjobbnak tart és érez, nem mindig haladhat azon az úton, amelyen elindult, mert ebben egy szent gátlás akadályozza: a magyar kereszt felett ragyogó Glória, a revízió. A revízió kérdése mindennél fontosabb, mert ez megoldaná nemcsak politikai, hanem gazdasági kérdéseinket is, lehetővé tenné az ifjúság elhelyezését és munkaalkalmakhoz való juttatását. E kérdésben rá vagyunk szorulva a külföldnek támogatására és bizalmára, amelynek legfontosabb alapja éppen a konszolidált helyzetünk; tehát összeszorított foggal és ökölbepréselt kézzel tűrünk és hallgatunk, ha belepusztulunk is. Hála Istennek, a magyar nemzetben megvan az az intelligencia, hogy ezt meg is tudja érteni és na nincs is megelégedve helyzetével, — mert hisz nem is érdemelne jobbat, ha meg volna elégedve, — mégis a jövőbe vetett bizalommal tűr, hallgat és szenved, mert bizalmát a vezérbe helyezi, aki a maga programmját fokozatosan megvalósítja, amely ténykedésnek hasznos voltát nemcsak látjuk, hanem érezzük is. A pénzügyminiszter úrral szemben sem vonjuk le ezt a politikai konzekvenciát, mert a formalizmusok ideje lejárt, ma az életről van szó. Bizalommal vagyunk iránta, annak ellenére, hogy még mindig ellenáll a közhangulat nyomásának, mert elismerjük, hogy a külpolitika bonyodalmas szövevényeibe mi beletekinteni nem tudunk. Nincs kellő perspektívánk arra, hogy adott helyzetben megállapíthassuk, tényleg mit tartsunk a nemzet érdekében állónak. Látva a pénzügyminiszter úr komoly aggodalmait, nem szegezzük mellének a fegyvert, inkább elhisszük neki, hogy a nemzetközi kapitalizmus tényleg olyan nagy tényező, amellyel nem jó ujjat húzni. Ügylátszik, most már Eckhardt Tibor t. képviselő úr is elfogadja ezt a politikai módszert, a tárgyilagos bírálat, de a kormánytámogatás módszerét, amelyet mi már régen megkonstruáltunk. Mert — ez nem akar gúny lenni — a bihari végeken a politika halálosan komoly, hiszen mi tudjuk, hogy mi az az oláh megszállás, az nem olyan, amilyen Budapesten volt. Visszatérve a költségvetésre, sajnos, nem látom benne eléggé kidomborítva a nemzeti öncélúságot, mert a nemzeti öncélúság azt köve50*