Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.
Ülésnapok - 1931-49
22 Az országgyűlés felsőházának U9. ülése sor, ha a megelőzővel nem tudnak célt érni és végül, ha minden kötél szakad — és csak ekkor — kerül sor a kény szerárverésre. Itt a végleges rendezések témájánál vagyok bátor kiemelni azt az igen nagy értékű dolgozatot, amelyet Koós Zoltán (Éljenzés.) igen t. felsőházi tagtársam volt szíves nekem megküldeni és amelynek alapgondolatából csupán annyit leszek bátor itt kiemelni, hogy ő is azon az állásponton van, hogy először is minél több adósságra terjedjen ki ez a rendezés, — nagyon igaza van, — akkor lesz az igazán végleges és akkor lesz igazán eredményes. Azután kiemelem, hogyha ő formálisan nincs is a devalorizáció elvi alapján, de lényegében mégis ő is devalorizációt kíván azzal, hogy igen alacsony kamatlábat kontemplál igen hosszú időre való megosztás mellett. Azt mondja ugyanis (olvassa): «Az adósságok névszerinti tőkeértékének érintetlenül hagyása mellett a fizetendő kamatok összege oly mértében állapíttassék meg, amely^ az eredeti tartozást olyan mértékben devalválja», — ő ezt a szót használja, hogy devalválja, de ugyanazt érti, amit én értek devalorizáció alatt, — »mint amely mértékben az arany vásárlóereje emelkedett«. A hossziílejáratú tartozásoknál 2%-os kamatot kontemplál harminc éven át. Itt bátor vagyok néhány szóval utalni a külföldi hitelezők ügyére. Kétségtelen, hogy az lett volna az ideális, a. helyes sorrend, ha előbb a külföldi hitelezők ügye elintéztetett volna, már csak azért is, mert akkor, azt gondolom, sokkal tovább mehettünk volna a rendezésben a belföldi hitelezők relációjában. A pénzügyminiszter úr annakidején az , idei költségvetés tárgyalásakor a Képviselőházban erre vonatkozóan a következőket mondotta (olvassa): «A londoni világgazdasági konferencián meg kell mondanunk, hogy Magyarország számára a legfontosabb kérdés az adósságok rendezése és hogy elesettségünkben jelentős könnyítésekre van szükség. De meg kell mondanunk azt is, hogy a, további megélhetés és adósságaink valamikori megfizetésének kérdése attól függ, hogy mennyiben tudnak bennünket fizetőképessé tenni.» Magán a londoni konferencián azután így szólt (olvassa): «A külföldi tartozások összege olyan összeggel csökkentessék, amely fedezetet nyerhet külkereskedelmi mérlegünk egyenlegében.» Emellett kívánta, hogy a külföldi hitelezőknek egy egységes szerve kon struáltassék, hogy legyen kivel szóbaállni. Mint bölcsen méltóztatnak tudni, ez az óhaj nem teljesíttetett, különben az egész konferencia szomorú kudarcba fulladt. (Úgy van! Űay van! jobbfelöl.) Úgyhogy a külföldi hitelezők ügye ma is rendezetlen. Azt gondolom, hogy a belföldi hitelezők kérdésének rendezése után nyomban elő kell venni a külföldi hitelezők ügyét és itt is lehetetlen más elbánás, mint erő« redukció a tőkében és a kamatokban. Az első mégis csak az, hogy a termelés folytonossága biztosíttassék, erre pedig nincs más mód, mint külföldi tartozásainkat tőkében is, kamatokban is erősen csökkenteni. A termelés folytonosságának biztosítása, mint arra már voltam bátor utalni, egyedül ezzel a rendelettel nem érhető el. Ez az egyik eszköz, de még azt is merném mondani, hogy talán nem a legjelentősebb eszköz. A legtökéletesebb, e a leggyorsabb orvosság kétségkívül az árnívó emelése, vagy a közterhek csökkentése volna, kü1933. évi december hó lU-én, csütörtökön, lön-külön, vagy együtt. De amilyen könnyű ezt hirdetni, éppen olyan nehéz megvalósítani. Mert ha azt kérdezi aztán tovább valaki, hogy hogyan' méltóztatik kontemplálni az árnívó emelését és hogyan méltóztatik éppen ma kontemplálni a közterhek csökkentését, erre azután a felelet szerfelett nehéz. Mert hogy generális adóreformra ma az idő nem alkalmas, az mindenki előtt, aki ezeket a kérdéseket objektív szemmel nézi, egészen kétségtelen. Sürgetik a telepítés kérdését. Maga a rendelet erre a célra bizonyos összeget, nevezetesen 10 milliót kontemplál az állami elővásárlási jog gyakorlásának fedezetéül. Megítélésem szerint ma a telepítésnek legtökéletesebb módja az, ha az a kisember, amennyiben ennek a lehetősége egyáltalában megvan, nevezetesen, ha csak a leghalványabb reménység is megvan arra, hogy ezt az embert talpra Tehet állítani, tehát a nemzetnek továbbra is értékes produktív tagja lesz, bennmarad. A telepítésnek tehát nem mondom, hogy egyedüli, de legtökéletesebb módja a már bentülők bennhagy ása. A már bentülőket újakkal kicserélni megítélésem szerint csak akkor szabad, ha ez az új telepes nemcsak hozzáértésben, hanem tőkében is és nemzethűségben is aequivalense annak, akinek a helyébe ültetik. Minden más esetben az újaknak beültetése alig látszik lehetőnek és kívánatosnak. Felvetették és manapság igen sok alkalommal tárgyalják, pertraktálják az úgynevezett tervgazdálkodás kérdését. Maga a földmívelésügyi miniszter úr a képviselőházi tárgyalások során lefektette azokat a gondolatokat, amelyeket itt most lehetőknek tart és kiemelte, hogy ő elsősorban a termelési oldalon való tervgazdálkodásra gondol, itt is elsősorban az exportcikkeknél, mégpedig azért, hogy ez úton biztosíttassék az, hogy amit termelünk, azt el is tudjuk helyezni, hogy ne legyen túltermelés az egyes exportcikkekben. Kétségtelen, hogy az értékesítési oldalon való tervgazdálkodás is szerfelett kívánatos, mert amikor azt látjuk, hogy az ipar kartellekkel dolgozik és amikor azt látjuk, hogy az új kartelitörvény, valljuk be, papiroson maradt (Gróf Széchenyi Aladár: Ügy van!) és annak az életbe való átmenetét a legtávolabbról sem szemlélhetjük, azt hiszem, senki sem veheti rossz néven a mezőgazdaságtól, ha a kényszerhelyzetben ő is a kartellhez nyúl, mint olyan eszközhöz, amelynek léte ma az értékesítési oldalon egyedül mentheti meg. (Ügy van! Úgy van! jobb f elől J Mélyen t. Felsőház! Általában lehetetlen meg nem lát ii ; hogy az úgynevezett gazdasági liberalizmusnak, az úgynevezett manchesteri iskolának napjai alkonyodóban vannak és azoknak a nagy lángelméknek, mint Ricardo. Smith Ádám és a többiek, akik a manchesteri iskolának alaptételeit lefektették, tanai alól az élet kezd kifordulni. Ezek a tanítások örökéletűek abban az értelemben, hogy lángelmék alkotásai, de ugyebár nem örökéletűek, ha arra gondolunk, hogy az úgynevezett gazdasági liberalizmus rendszerét napjainkban az állami intervenció rendszere kezdi felváltani. Ez a két szisztéma vívja ma élet-halálharcát az Északamerikai Egyesült Államokban mind annyiunk szeme láttára. Mélyen t. Felsőház! A francia forradalom, mint ez köztudomású, ezelőtt több, mint száz esztendővel megteremtette az egyéni szuverenitás rendszerét, amely rendszer mind politikailag, mind gazdaságilag uralkodó volt mind a mai napig. Ezzel a rendszerrel szemben feap-
