Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-27

?2 Áz országgyűlés felsőházának 27. ülése egy éven belül kinevez közhivatali állásra, ez nemcsak azt vonja maga után, hogy az illető országgyűlési tagsága megszűnik, hanem azt is, . hogy a közszolgálati alkalmazásra való kinevezés maga is érvénytelen. Ez tehát a törvénynek igen fontos rendelkezése. A törvényjavaslatban helyes újítás az a rendelkezés is, amely ennek a módosító pótlásnak következményeképpen kimondja, hogy amennyiben itt közjog érvényesüléséről van szó, ez nem a polgári bíróság, hanem a közigazgatási bíróság hatáskörébe tartozik. Ezek után legyen szabad az összeférhetlenségi ügyekben eljáró szerv kérdésére rátérnem. Ez az összeférhetetlenségi bíróság, amelyről már a mai tárgyalás során is annyi érdemes szó esett. Méltóztassanak megengedni, hogy lehető rövidséggel idevonatkozókig is ki fejthessem véleményemet. Elvileg nekem is az a felfogásom, hogy az összeférhetlenségi bíráskodást voltaképpen lehetne külön bíróságra is ruházni. Azt hiszem, itt többféle szempont vitetett be a tárgyalásba, amely a tisztánlátást kissé zavarta ebben a kérdésben. Legyen szabad egy-két ilyen szempontra rámutatnom, mint olyanokra, amelyeknek nincs jelentőségük abból a szempontból, hogy ezt az összeférhetlenségi bíráskodást kizárólag parlamenti bíróság láthatná el. Először is hivatkozás történt arra, hogy az összeférhetlenségi ügy a Háznak belügye. En azt vélem, hogy az összeférhetlenségi kérdés a Házaknak nem tisztán belügye és a belügy fogalmi körébe nem sorozható vagy legalább is telje» mértékben nem sorozható. Megengedem, hogj egy bizonyos átmenetet alkot a tisztán parlamenti belügyek és a parlament külső ügyei között, — mert ilyenek is vannak — de tisztán a Ház belügyei közé nem sorolható. Mi a belügy? Lényegében az, hogy a Ház maga állapítja meg az ő tanácskozásainak belső, hogy úgy mondjam, jogtechnikai rendjét. Továbbá ehhez társul a Ház fegyelmének biztosítása. Egyéb vonatkozásban azonban — még ha már parlamenti tagról van is szó — a belügyi vonatkozás nem állapítható meg s ehhez képest az összeférhetetlenség kérdése sem sorozható teljes mértékben a belügy fogalmi körébe, mert ez már nem belügy, legalább is nemcsak belügy, hanem országos ügy. Hogy egy parlamenti tag méltó-e arra, hogy ő ^ a parlament magasztos munkájában részt vehessen, méltó-e arra a bizalomra, amelyet a választóktól nyert, amikor őt beküldték, ez már nem belügy, nem házi ügy többé, ez országos, nemzeti ügy. Ha a kérdést helyes alapzatra helyezzük, egy másik tétel is van, amely szerintem szintén tévesen ítéltetett meg és amellyel tévesen operáltak e kérdés megítélésénél s ez az, hogy a Ház szuverén. Hát állapítsuk meg tárgyilagosan, hogy az egyes Házak, mint olyanok, nem szuverének. Ezek természetesen olyan népies szólások, amelyek elterjedtek a közhangulatban, a közvéleményben, elterjedtek a napisajtóban, (Ügy van! Ügy van!) pedig ha a kérdést helyes államjogi érzékkel és felfogással kezeljük, megállapíthatjuk, hogy az egyes házak nem szuverének. Szuverén maga a törvényhozó szerv a maga egészében, (Ügy van! Ügy van!) tehát a törvényhozó testület, vagyis a parlament mindkét háza és a király, (Ügy van! Ügy van!) a jelenlegi átmeneti időben 1982. évi december hó 20-án, kedden. valóban a parlament, de most is a parlamentnek mindkét háza együttesen, nemcsak az egyik ház. (Ügy van Ügy van!) A szuverenitás kérdésével operálni és ennek az operációnak révén ahhoz a tételhez jutni, hogy az összeférhetlenség kérdését, ha nem is belügy, de a Ház maga rendezhet:, mert szuverén, nem lehet aláírni. Hiszen itt van a tételes jogi cáfolat is. Hiszen a törvény maga korlátokat szab a parlament működésének is, s a házaknak házszabályalkotási joga, amely valóban egyik legfontosabb autonóm joguk, min alapul? A szuverenitáson? Dehogy! Az 1848 :IV. tc-en, amely felhatalmazza az egyes, házakat, hogy a tanácskozási rendjükre vonatkozólag házszabályokat állapítsanak meg. jQtf hogy nem korlátlan ez a felhatalmazás, azt bizonyítja, hogy maga ez a törvény korlátokat is állapított meg a tanácskozási rendre vonatkozóan. (Ügy van! Ügy van!) Egyáltalában tévedés azt hinni, hogy minden, ami a parlament intézményével kapcsolatban van, a parlament belső jogkörébe tartozik. A parlamenttel kapcsolatos joganyagnak két része van. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik joganyag a belső parlamenti jog matériája, a másik a külső parlamenti jog. Külső parlamenti jog például a választójog, amidőn arról van szó, hogy a parlamenten kívül álló honpolgárok alkotmányos jogaik gyakorlásával képviselőt választanak és megalakítják a parlamentet. A választójoggal kapcsolatos kérdések nem a parlament belső jogkörébe tartoznak, hanem azok a külső parlamenti jog részei, jóllehet a parlamenttel szervi kapcsolatban vannak; hiszen a választójogi rendszeren alapul a nemzet legalkotmányosabb és legfőbb szerve, maga a népképviselet, a nemzet képviselete. Az idő folyamán erre nézve is a fogalmaknak bizonyos tisztulása következett be. Régen az uralkodó helytelen felfogás, a régi orthodox felfogás valóban azt tartotta, hogy ami a parlamenttel kapcsolatban van, ahhoz csak a parlament szólhat hozzá. Ennek a felfogásnak következménye volt, hogy a parlamentek maguknak követelték a választójogi bíráskodást. A modern, tisztultabb felfogás kiveszi a parlament jogköréből ennek a kérdésnek az elintézését, a bíráskodást és külső közjogi, alkotmányjogi bíróságra ruházza azt. Es én meg vagyok győződve róla, ahogyan kialakult nemcsak az irodalomban, a tudományban, hanem az államok lételes törvényhozásában is az az irányzat, hogy a választási bíráskodást nem a parlamentre, erre a politikai testületre kell bízni, amely bíráskodásra egyáltalában nem alkalmas, hanem független bíróságra, ugyanezt az irányt fogja követni a jogi fejlődés bizonyos idő múlva az összeférhetlenségi bíráskodás Tekintetében is. (Ügy van! Ügy van!) Ne hivatkozzunk itt döntően külföldi példákra. A külföldi példákra való hivatkozás igen rosszul szokott néha kiütni. Még pedig miért? Először is azért, mert sokszor nem ültethető át az a

r külföldi intézmény a magyar talajba, másodszor pedig, ettől eltekintve, azért is, mert a modern külföldi államoknak egyes intézményei egyáltalán helytelenek, kifogásolhatók, nem felelnek meg a modern jogi felfogás követelményeinek. Itt van például Franciaország. Franciaországról tudvalevő, hogy a legdemokratikusabb, a legliberálisabb állam és ilyen alapokon nyűg-