Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-44

Àz országgyűlés felsőházának -4-4. ülé dás kockázatát feltétlenül el kell kerülni. Nagy érdeklődéssel hallgattam az előttem szólott igen t. tagtársam fejtegetéseit a mezőgazdaságról, amikor arra utalt, hogy a mezőgazdaság helyzete a valóságban ma nehezebb, mint ahogyan ez a statisztikai kimutatásokból megállapítható és tökéletesen megértem a mi szorgalmas és derék gazdáinkat, amikor adósságaik rendezését sürgeti. Meg kell azonban hallanom az eladósodott iparosok és kereskedők panaszát is, (Helyeslés half előli) akik keserűen panaszkodnak, hogy az ő termelésük is veszélyeztetve van és hogy az egyre szaporodó gondokkal ők is képtelenek megküzdeni. Ha már vita tárgyává tesszük az adósságrendezés kérdését és gyakorlati megoldását, akkor szerény véleményem szerint nem lenne szabad megállni egy termelői kategóriánál, hanem tekintettel kellene lennünk az eladósodott földbirtokosokon kívül a megszorult földbérlőkre is, akiket úgyis ritkán említenek; tekintettel kellene lennünk azonkívül a küzködői iparosokra és a vergődő kereskedőkre is. A kisiparosság, de gyáriparunk egy része is, munka hiányában határozottan siralmas , helyzetben van és a kereskedői osztály pusztulását rai sem mutatja jobban, mint az üres üzlethelyiségek lehangoló egymásutánja. Rá kell mutatnom néhány szóval a jelzálogkölcsönnel megterhelt városi házingatlan szomorú helyzetére is, amely az üres lakások, a csökkenő lakbérek, a magas kamatterhek es a fokozódó közterhek hideg és kegyetlen hengerjáratában igen szomorú sorsnak néz elébe és romlásba kergeti, deposszedálja az a tulajdonost, akinek sorsát még ma is igen sokan irigylik. Ha végigtekintünk e hosszú soron, egy gazdasági tényezőről sem állíthatjuk azt, hogy nem szorul megsegítésre, de ha azt kérdezzük tovább, hogy miből teljék a megsegítésre, akkor már elcsendesülünk és a közterhek annyira kívánatos csökkenését az • önhibájukon kívül bajbakerü't termelők egyébként indokolt megsegítésével csak nehezen tudjuk összeegyeztetni. Igen sokat olvastam erről a kérdésről és legszabatosabb megfogalmazását Koós Zoltán igen t. felsőházi tagtársunk egy érdekes, előadásában találtam meg, aki a kérdést kővetkezőképpen definiálja (olvassa): «A kérdés —* már mint a gazdaadósságok kérdésének — rendezését nem karitatív, nem könyörületességi, nem szociális okból, hanem egyesegyedül és kizárólag gazdasági okokból, gazdasági elgondolások alapján, a gazdasági élet törvényeivel tisztában lévő józan ész kategorikus imperatívuszaként óhajtja az agrártársadalom.» Ezt én tökéletesen helyesnek tartom és csak azt az egyet szeretném, ha ezt az elgondolást — bár szerényebb mértékben is, ezt kifejezetten hangsúlyozóim — a többi termelő-kategóriákkal szemben is érvényre juttatnék. Ha tehát az adósságok rendezéséről lesz majd szó, ami a háború előtt szinte elképzelhetetlen lett volna, indokoltnak tartanám, hogy valamennyi eladósodott gazdasági exisztencíának igazságos, de legalábbis arányos megsegítésére törekedjünk. Az inflációra, mint adósságtörlesztő lehetőségre, természetesen egy pillanatig sem gondolok. A korona értékrombolásának szomorú évei még élénk emlékezetünkben vannak és mit sem tartok annyira kockázatosnak és könnyelműnek, mint az inflációnak gazdasági gyógyszerként való emlegetését. A bankjegyforgalom kérdésében már indose 1933. évi június hó 27-én, kedden. 423 koltnak tartanám a forgalom mérsékelt és óvatos emelését, hogy az a nyomasztó pénztelenség, a szó szoros értelmében vett fizikai pénztelenség, amely ráfekszik városra és vidékre egyaránt, legalábbis bizonyos szerény mértékig megszűnjék. Különösen a nyugati határszélen élénken érezhető ez a körülmény, mert a pénztelenségben szenvedő magyar községekkel szemben ott állanak a megszállott területen lévő burgenlandi községek» amelyekben határozottan élénkebb a pénzcirkuláció, mint a magyar községekben. Felfogásom szerint a bankjegyforgalom szerény emelése is már élénkítőleg hatna a megbénult kereskedelmi forgalomra. Távol áll tőlem a valutadevalvációnak gazdasági segédeszközként való megemlítése, de mégis rá kell mutatnom arra, hogy a valutadevalváció, mint gazdasági segítség, több nyugati államban és Amerikában is szóbakerült és így mégsem utasítható vissza a limine. A pengő értékállandóságát minden kétségen felül igen meg kell becsülni, hogy azonban a belföldi és a külföldi pengő közötti diszparitást, amelyre az előttem szólott t. tagtársam is rámutatott, állandóan fenn kelljen tartani, ezt már nem tudnám teljesen követni. Mindenesetre helyes, hogy külkereskedelmi forgalmunkban az egyéni kompenzáció rendszeréről az intézményes, tehát az egyénektől elválasztott kompenzáció rendszerére tértünk át. Szükségét érzem annak, hogy néhány szóval megemlékezzem a vidéki takarékpénztárakról. Ezek az intézmények évtizedeken keresztül kitűnően teljesítették fontos hivatásukat. Hogy ma jórészük — természetesen a kisebb pénzintézeteket értem — mégis nehéz helyzetbe került, az egyrészt a betétek tervszerű elvonásának,, másrészt pedig a gazdavédelmi intézkedéseknek tulajdonítható. Miután a normális hiteléletnek előbb-utóbb való visszatérését mégis csak reméljük, ezekre az intézményekre a jövőben is igen nagy szükség lesz. Az adós és a hitelező közötti közvetlen érintkezés, amely a vidéki takarékpénztáraknál olyan megértőleg kifejlődött, jótékony hatással volt a vidéki hitelélet kifejlődésére és nagyban elősegítette annak realitását. Kár volna, ha ez a szerencsés körülmény az intézetek elsorvadása és a hitelélet centralizálása által a jövőben megszűnnék. A Magyar Nemzeti Bank, a Pénzintézeti Központ és a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete mindenkor nagy megértéssel viseltetett a vidéki takarékpénztárak kérdése és sorsa iránt. Kérésem, amelyet a pénzügyminiszter úrhoz intézek, oda irányul, hogy a vidéki takarékpénztárak megsegítése tekintetében éppen a mostani válságos időben minden lehető megtörténjék. Az idő rövidségére való tekintettel nem térek ki a betétek alakulásának kérdésére, miként szerettem volna, hanem fejtegetéseimet tovább folytatom. A kereskedelemügyi miniszter úr a Képviselőházban tartott nagyszabású költségvetési beszédében jellemző képet adott ipari helyzetünkről. Találóan mondotta a kereskedelemügyi miniszter úr, hogy ipari helyzetünknek tulajdonképpen két ellentétes pólusa van éspedig egyrészt a konjunktúrának örvendő ruházati és a közvetlen fogyasztás számára " termelő ipar, másrészt pedig a dekonjunktúrát szenvedő nehézipar, — az ipar többi ágai pedig e két pólus között helyezkednek el. Míg a munkások száma az utóbbi 8 esztendőben a textilszakmában 32.000-ről 40.000-re, tehát 25%-kai * emelkedett, addig a vas- és gépiparban 40.000-