Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.
Ülésnapok - 1931-44
Àz országgyűlés felsőházának kh. ülé Kiszáll a méntelep vezetőség-e. A gazdák behoznak 30—40 kis csikót. Végignézik, végül azt mondják: kérem, nagyon sajnáljuk, nem áll rendelkezésünkre pénz, nem tudunk vásárolni egyet sem. De akkor ne kérjék, hogy hozzák be a csikókat, hogy majd megnézzük és a végén nem vesznek egyet sem. Ez nem való másra, mint hogy a jó napidíjat felvegyék. Inkább ne vásároljanak így semmit. Igen szép összeget takarítana meg az állam ezen a címen, legalább a kiszállási díjakat nem kellene meg1 i zetni. Ezeket a sérelmeket kellett itt szóvátennem. De ezzel kapcsolatban legyen szabad megemlítenem a következőket is. Lehet, hogy ma már nem így van, de tény, hogy a sportlovak és pólólovak a kormány részéről nagyobb segítséget, szubvenciót élveztek, minthogy a szállítási díjaknál 80%-os kedvezményt. kaptak, mint egyéb lovak, de ha mi fel akartunk jönni a tenyészállat vásárra, csak 50%-os kedvezményt kaptunk, holott a tenyésztő érdeke nagyobb és fontosabb, hogy ezekben a nagyobb kedvezményekben részesüljön, amelyeket a póló- és a sportlovaknak adnak, pláne, amikor ezek bizonyos nyerészkedési vállalat kezén vannak. Ezeket voltam bátor megemlíteni a lótenyésztésre vonatkozólag. Nagyon kérem a magyar kormányt, szívlelje meg az elmondottakat, tegye tanulmány tárgyává azokat és folytasson tárgyalásokat ezekben a dolgokban, mert ha tovább is így marad, a lótenyésztés teljesen vissza fog fejlődni és oda lesz Magyarország nagy hírneve a lótenyésztés terén. Legyen szabad megemlítenem még a magyar gazda helyzetét. En magam is kisgazda vagyok, kint élek a tanyák, a falvak világában és látom a magyar gazda rettenetes nehéz helyzetét, amelyben ma él. Elismerem, ma minden társadalmi osztálynak nehéz a helyzete, talán a tőkepénzes és nagybetétes uraknak lehet még nyugodt életük bizonyos ideig, a magyar gazdának azonban, aki kint dolgozik és dolgoztat, aki éjt-napot eggyé tesz, aki 23 órát dolgozik egy nap, csakhogy kis vagyonának roncsait megmentse, amelyet őseitől kapott, — hiszen vagyonszerzésről ma szó sem lehet — ennek a szorgalmas kisgazdatársadalomnak helyzete válságos, a kisgazda valósággal a sír szélén áll, amely minden pillanatban elnyeléssel fenyegeti, az eladósodás rettenetes fertőjében van. Azt mondják, — olvasom a Tébe. évi jelentésében — hogy a gazda demagógizál, mert állandóan panaszkodik. Nem a demagógia beszél belőlem. En látom és érzem fajtámnak azt a rettenetesen küzdelmes életét, amellyel ebben a nehéz gazdasági harcban vívódik. A gazdaközönség egy kicsike belátást és elismerést kér a maga részére, segítséget kér a magyar kormány részéről, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben is meg tudja állani helyét. A magyar gazda fizet, ha tud, a mai időben azonban, amikor az egymást követő gazdasági éveknek sorozatos csapásai voltak, nemigen tud fizetni. Ma itt állunk egy kiváló szép teirméseredmény előtt, ha a Mindenható meghagyja azt nekünk, s megengedi, hogy azt le is arathassuk, aggodalommal kell azonban kérdeznünk, hogy mi lesz az értékesítéssel? En bízom a magyar kormányban, amely — mint a lapok útján értesülök róla — minden lehetőt elkövet, hogy a gabonaértékesítés lehetőseget a külföldön, szomszédainknál megteremtse, kétséges azonban, hogy ez teljes megelégedése 1933. évi június hó 27-én, kedden. 411 sünkre sikerülni is fog-e, mert majd talán lesz a búzának métermázsánként 6—7 pengős ára, az árpának 2—3 pengős ára. Hát akkor honnan fogjuk mi összeszedni azokat a nehéz öszszegeket, amelyekből köztartozásainkat ki tudjuk fizetni, amikor a pénzügyminiszter úr közegei állandóan ott ülnek az adófizetők nyakán és nemhogy kíméletet tanúsítanának, hanem még örökös adóbehajtásokkal és végrehajtások illetékeivel terhelik őket. Ezek azok a körülmények, amelyek alkalmat adnak nekem arra, hogy ennek a kisgazdaosztálynak nevében felemeljem szavamat. Kíméletet^ kérek részükre elsősorban az adóbehajtásnál, nem úgy, mint a múlt év őszén volt, hogy annak a szerencsétlen gazdának az utolsó jószágát is elvitték és végső esetben, sok utánjárással, minisztériumi közbelépéssel talán sikerült neki mégis visszakapnia elvitt jószágait, de meg volt a tortúra, meg volt rá a költség és az az izgalom, amelyet az egész nem ért meg. A gazdaadósságokra vonatkozólag is amnyi szép, hangzatos szó hangzott itt el. Különösen ki kell emelnem gróf Somssich László ő nagyméltóságának, az Omge. elnökének, ebben a tekintetben elhangzott felszólalását, de mások is felszólaltak ebben a kérdésben. Mindenki elismeri, hogy ezen a helyzeten segíteni és javítani kell, azonban már vagy három éven keresztül így húzódik, így vánszorog ez a kérdés, toldozzuk, foldozzuk ezt a dolgot. (Báró Waldbott Kelemen: Tanácskozunk!) Az adósvédelmi rendelettel még eddig sikerült megïnenteni a nagy tömegnek eddigi helyzetét és életét, úgyhogy a föld még nem csúszott ki teljesen a lábuk alól, nem tudom azonban, hogy a jövő mit fog reájuk hozni, mert látom, hogy azokban a nagy bizottságokbanamelyek a vonatkozó kérelmeket elbírálják, túlsúlyban vannak a tőke érdekeltségei, (Ügy van! Ügy van! balfelől.) túlsúlyban vannak olyan emberek, akik nem tudják megérteni a magyar parasztnak és a magyar mezőgazdaságnak a helyzetét. Méltóztassanak azok az emberek, akik még mindig olyan ellenszenvvel viseltetnek a magyar paraszttal és a magyar mezőgazdasággal szemben, akik a pénz ördögei, egyszer már kijönni a vidékre, a falura, a tanyákra, hogy lássák meg ott azokat a rongyos tömegeket, amelyek csak úgy vánszorognak, csak úgy húzzák nyomorult testüket, csakhogy megtudják menteni kicsike vagyonukat. Kíméletet kérünk ezeknek az embereknek számára elsősorban a hitelezők, másodsorban a pénzügyminiszter úr részéről. A hitelezők lássák be, hogyha ez a helyzet tovább is így marad, ha ezt a toldozást, foldozást folytatják, az Ő minden értékük és vagyonuk is elvész. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Mert ha figyeljük a körülöttünk levő államokat, vagy ha a nagy Amerikát nézzük, azt a nagy, gazdag államot, ahol napról-napra esik a dollár, látjuk, hogy ma már ott is mindent a szovjet módjára szocializálnak s tha Németországot nézzük, hasonló helyzetet látunk. Azt kell tehát mondanunk, hát csak mi vagyunk itt, ez a kis sziget, ez a kis, boldog Magyarország, amely még mindig nem tudta megérteni azt, hogy ezen a helyzeten radikálisan kell segíteni 1 ? Tudom, hogy azok a nagy összegek, amelyeket a konjunktúra alatt a bankok jövedelmeztek, ma nincsenek benn a pénzszekrényekben, mert azokat már akkor elvitték az igazgató urak, az igazgatósági tagok és a részvényesek, az ma nincsen meg. (Felkiáltások 63*
