Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-43

388 Az országgyűlés felsőházának 4.3. ütése 1933. évi június hó 26-án, hét fon. leg másutt sem tudna elhelyezkedni ez az ifjúság, mert hiszen az egész ifjúságnak nehézségei vannak az elhelyezkedésben, a vasmunkásnak éppúgy, mint a gimnáziumi tanárnak, vagy az ügyvédnek, vagy az orvosnak. Teljesen egyforma, átlagban legalább egyforma az állapotuk, a nélkül, hogy most a detaillokra térnék át. Ezt a problémát lassankint a gazdasági fellendülés oldhatja csak meg, mert egyes intézkedések, az ifjúság egyes csoportjainak, vagy tömegeinek átvitele egyik foglalkozásból a másikba, alig fognak itt többet használni, mint amit csekély, időleges remédiumnak lehet mondani. Az egyetemeken azonban egy más baj is van. A baj az, hogy mindenki egyrészt egy legmagasabb kvalifikációt keres, illetve annak külső dokumentumát, másrészt pedig elvárja, hogy ennek elérése után az állam elhelyezi őt. Arról már sokszor volt szó, azzal senkit sem akarok untatni, hogy az államnak ez természetesen nem lehet a kötelessége, de arra rá szeretnék mutatni, hogy igazán veszedelmes az ország jövője, tehetségeink jövője és az ország népében rejlő tehetségi energiák szempontjából, ha ezt az általános nivellálást, a felfelé törekvésben megnyilatkozó lefelé nivellálást tovább engedjük. Arra célzok, hogy ma, különösen kvalifikációs törvényünk számtalan hibája folytán az emberek minden téren arra törekszenek, hogy teljes egyetemi végzettségük legyen és azután doktorátust tesznek. Szó volt itt a vita során Tóth professzortársam és igen t. felsőházi tagtársam részéről is erről a problémáról. Nem tudok egyetérteni azzal, hogy a doktorátust, akármilyen fakultáson, olyan vizsgálatnak tekintsük, amely kvalifikál és amely alapja az elhelyezkedésnek. (Ilosvay Lajos: Helyes!) Először is azt hiszem, nem ártana társadalmunknak, általános társadalomnevelési szempontból sem, ha a címkórságról ebben a tekintetben leszoktatnók — mert ebben szenved társadalmunk — és a doktorátus között és a között a vizsga között, amely kvalifikál, megkülönböztetést tennénk egyrészt azért, mert mint mondottam, ez társadalomnevelő is volna és hasznos volna ebből a szempontból, másrészt azért, mert ez sokkal őszintébb és világosabb. Annak a vizsgának, amely képesít, a neve államvizsga, a dolgok természete szerint, mert azt jelenti, hogy az állami állásokra, vagy az olyan állásokra, amelyekhez az állam kvalifikációt köt ki, képesít. A doktorátus azt jelenti, hogy valaki doctus, hogy valaki tudós, hogy tud, hogy nagyobb tudományos készültséggel bír, mint az átlagos tudományos munkára képes. A minősítési törvény megváltoztatása tehát, mint mondottam, hasznos és fontos azért, mert társadalomnevelő, másodszor azonban a jelenlegi forma a legnagyobb mértékben igazságtalan; igazságtalan a tehetségekkel szemben. Mi folyton próbálunk igazságosak lenni és ezt a demokratizmusnak egy hamis jelszavába öltöztetjük, de akkor, amikor mindenkinek, tehetségesnek és tehetségtelennek egyaránt, megadjuk ugyanazokat a lehetőségeket és ugyanazokat a kvalifikációkat, akkor ez a demokráciának tökéletesen hamis felfogása. (Ügy van! Ügy van!) A tehetségesek r irtózatos visszaszorítása az, amit az egész vonalon tapasztalunk. Sajátmagamnak is volt és van számtlan igen tehetséges tanítványom, aki évek óta nem tud elhelyezkedni akkor, amikor ugyanazokat az állásokat, például tanítói állásokat — nem kell messze nyúlnom — betöltöttek olyanokkal, akik alig-alig mentek át a vizsgán, mert nálam is mennek keresztül olyanok, akiknél a balszememet behunyom, sőt néha félig a jobbot is, — mert lassanként az egész vonalon ezt tesszük. De ez nem helyes, mert a tehetségeknek ez a visszaszorítása nemcsak a tehetségesekkel szemben rettenetes igazságtalanság, hanem önmagunk alatt is vágjuk a fát, ha tehetségtelenekkel foglaltatunk el állásokat, amelyekre az országban más energiák, tehetségesek is állanak rendelkezésre. Ennek következtében az első dolog az volna, hogy a kvalifikációs törvényt megváltoztassuk és őszintébbé tegyük, mert az, ami ma van ezen a téren, hogy valakitől doktorátust kívánunk meg egy kvalifikációhoz, de akkor azért, mert a kvalifikációhoz doktorátus kell, kegyelemdoktorátust adunk neki, — mint a hogy profeszszortársaim is bizonyíthatják — hogy 80%ig néha kénytelenek vagyunk ezt megtenni — az nem szisztéma. A kvalifikációs törvény megváltoztatása mellett — ugyanis ezzel nem érünk el még mindent — a legfontosabb volna — ez persze nehéz — a protekció megszüntetése. De azért lehetséges. En magam megpróbáltam egyes helyeken, ahol a kezem benn van és mondhatom, hogy lehetséges, ha az ember akarja. De mivel ez bajos, — ezt elismerem — ennek következtében az egyedüli módszer a nagyobb szigorúság az ifjúság megítélésében, nevelésében és fejlesztésében. A szigorúság nemcsak az iskolára vonatkozik, hanem az egész társadalomra, de természetesen az iskola részéről a vizsgákban nyilvánul meg. De megmondom őszintén, hogy én úgy a rostavizsgának, mint az érettségi speciális szigorításának ellensége vagyok. Nem egyes vizsgákon kell megakasztani az ifjúságot, hanem végig az összes vizsgáknak, illetőleg általában a megítélésnek szigorúbbnak kell lennie. Nem a vizsga a lényeg egyedül, ez csak egyik detailtartozéka a megítélésnek. Ha elindulok valakit vizsgáztatni, — majd más szempontból is rátérek erre — nekem különben is tisztában kell lennem azzal az ifjúval és az ő munkáját másképpen is már az egész év alatt — különösen középiskolában az egész hosszú idő alatt — figyelemmel kell kísérnem és akkor a vizsga csak egyik tartozéka annak, hogy következtetéseim Rt arra az ifjúra vonatkozólag levonhassam, hog ytovább mehet-e, vagy sem és milyen kvalifikációt nyerhessen. Folyton lefelé süllyedünk a nívóban, magunk alatt vágjuk a fát és süllyesztjük a nemzet értékeit, például olyan intézkedésekkel. hogy elrendelték számtalanszor a multakban, hogy az egyetemre a jelesen érettek felvétessenek. Őszintén bevallom, hogy olyan helyen, ahol tőlem függ a felvétel, az Eötvös-kollégium^ ban, elsősorban a felveendők indexét négy kategóriába szoktam tenni a középiskolák értéke szerint. A negyedik kategóriába tartozó iskola jeles érettségijét az első kategóriájú iskola legrosszabb jó-érettségijével teszem egybe és azután kezdek bírálni. Amióta az egyetemeken ezeket, a parlamenti felszólalások alapján, az elmúlt esztendőkben hozott intézkedéseket megkaptuk, az eredmény az volt, hogy a jeles éretteknek a nívója leszáíIot és hogy számtalan olyan iskolába tódult az ifjúság, ahol a jeles érettségit olcsón adták. Mi ennek a következménye? Nemcsak az, hogy rosszabb az anyag, de az is, hogy büntetjüík azt a fiút és szülőt, aki a legkomolyabb iskolában tartja a fiát azért, mert nemcsak bizonyítványt