Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.
Ülésnapok - 1931-21
410 Az országgyűlés felsőházának 21. ülése 1932. évi június hó 25-én, szombaton. Itt az értékesítési lehetőségek kibővítése körül teljesen osztom báró Bottlik István ő méltóságának fejtegetéseit és azokat a t. kormánynak melegen figyelmébe ajánlom. Két irányban kell dolgozni, először a belföldi fogyasztás fokozásán, másodszor a külföldi piacok biztosításán. 800.000 magyar szőlősgazda, illetőleg az ezekhez tartozó szőlőgazdasági érdekeltség küzd ma élet-halál harcot exisztenciájáért. Megengedhető-e akkor, hogy az előállítási áron alul elkótya-vetyélt magyar bor ma i s sok esetben 400%-ig menő fogyasztási adóval sujtassék? Hát létezik ez az egész világ gazdasági rendszerében, szabad-e a nagyrészt a magyar középosztályból kikerülő magyar szőlősgazdákat emiatt kitenni a megsemmisülésnek? Ki akarja ezért a felelősséget vállalni, továbbá azért, hogy egy félmillió munkás a munkanélküliség örvényébe sodortassák? Ki vállalja a felelősséget azért, hogy a magyar szőlősgazdák elpusztulásával elpusztuljon a nemzeti vagyonnak nagy része is és vele a termelésnek az az ágazata, amely aránylag a legtöbb niunkanapot biztosítja éppen a legszegényebb néposztály, a napszámosok részére. (Úgy van! Úgy van!) Évek óta küzdünk az igazságtalan és a borárakat destruáló borfogyasztási adó ellen, amely alatt roskadozik a magyar szőlőművelés. Ámbár örömmel veszem az ígéreteket, amelyek szerint a borfogyasztási adót 50%-kal redukálni fogják, mégis csak ismételnem kell a már számtalanszor hangoztatott követelést, hogy ezt a szerencsétlen és igazságtalan adónemet teljesen törölni kell, mert hiszen statisztikailag bebizonyíttatott, hogy már bevezetésekor is 50%-kal apasztotta a belföldi fogyasztást és ma mint bekebelezett teher ránehezedik a magyar szőlőművelésre Ennek az elviselhetetlen és igazságtalan adónemnek a kiirtása már nem odázható el, mert tisztán csak így várható a belföldi fogyasztás fokozása és az árak emelkedése. De végeredményben ez érdeke a fiskusnak is, mert hiszen a szőlőgazdasággal együtt elpusztul reánézve a szőlősgazda is, mint adóalany. Tekintve a nagy európai gazdasági válságot s a külkereskedelmi, politikai és pénzügyi nehézségeket, ma igazán főleg a belső fogyasztópiac fokozásán kell dolgozni, de azért nem szabad elmulasztani és elhanyagolni külföldi piacaink biztosítását sem. Meg vagyok róla győződve, hogy e téren még igen sok lehetőség mutatkozik, amelyet nem karoltunk fel kellően. Különösen áll ez, a tokaji borra vonatkozólag, amelynek világhíre köztudomású és teljesen érthetetlennek látszik, hogy mindeddig nem sikerült Tokajhegyalját, ezt a nagy nemzeti kincset, amellyel bennünket a természet megajándékozott, kellően kiaknázni. Mit csinált volna mas ország belőle, ha lenne neki ilyen Tpkajhegyaljája? Más országok híres borvidékei, a Eajna, Bordeaux és Barcelona vidéke gazdasági és kulturális gyöngyei országuknak, ezzel szemben a Tokajhegyalja a gazdasági és kulturális leromlás, az elszegényedés és a nyomor képét mutatja. Az ország színe előtt kérem az igen t. kormányt, tekintse erkölcsi kötelességének a Tokajhegyaljának, az ország eme természeti kincsének megvédését és megmentését s biztosítsa az ott dolgozó munkásnép megélhetését. A tokaji bor mindig kiviteli cikk volt és mennyisége nem olyan nagy, hogy annak elhelyezése lehetetlenséget képezne. Meggyőződésem, hogy komoly akarattal és hozzáértéssel meg lehet oldani ezt a kérdést, éppen ezért teljes bizalommal teszem le Tokajhegyaljának sorsát az igen t % kormány és elsősorban a már annyi megértést tanúsított miniszterelnök úr kezébe. Az állami költségvetés bírálatánál lehetetlen ki nem térnem arra a szerencsétlen politikára, amelyet a magyar erdőgazdasággal szemben folytatóink. Készséggel elismerem, hogy az elmúlt esztendőben e téren lényeges javulás állott be elsősorban a tűzifára kivetett vámvédelem, továbbá a helyiérdekű vasutak úgynevezett tört tarifák megszüntetése, végül a belföldi fára belföldi területen adott tarifális engedmények következtében. De még itt is igen sok anomália áll fenn, amelyek orvoslást kívánnak s amelyekre majd a földmívelésügyi tárca részletes tárgyalásánál leszek bátor bővebben rámutatni. Ma csak annyit szeretnék^ felemlíteni, hogy általánosságban az a benyomásom, hogy a magyar erdőgazdaság kérdésével nem foglalkozunk azzal a komolysággal, amelyet a gazdaságnak ez az ágazata megérdemel. (Ügy van! Ügy van!) Hogy mennyire szükség volna arra, hogy a magyar erdőgazdaságra nagyobb súlyt fektessünk, ezt legjobban mutatja a mostani gazdasági válság, amelynek súlya lényegesen fokozódott ama mulasztások miatt, amelyek e téren elKÖvettettek. Nézetem szerint okvetlenül szükséges, hogy e téren megváltozzék egész gazdasági rendszerünk. Katasztrófába kerültünk a búza- és bortermeléssel, ugyanezen az úton ' halad állattenyésztésünk és sertéshízlalásunk is. Hiába termelünk, ha szomszédaink elzárkóznak termeivényeink átvétele elől. Mi történik ezzel szemben? Mi tőlük vásárolunk fát, mondhatnám rogyásig, azzal a sztoikus kijelentéssel, hogy nekünk nincsen fánk. Pedig mennyivel több volna belőle, ha a kormányzat a legutóbbi 12 év alatt nem mulasztotta volna el az alkalmat új erdők telepítésére. Nem hiányzott az arra hivatott szakkörökben a kellő előrelátás, amit legjobban az bizonyít, hogy hoztunk egy alföldfásítási törvényt. Ennek a problémának nagy nemzetgazdasági fontossága azonban nem tudott még elég gyökeret^ verni a magyar közvéleményben és a kormányzat is negligálta. Mi lett az Alföld fásításának nagy lendülettel megkezdett akciójából? Ügy, amint sok más minálunk, szalmaláng módra kialudt ez is. Öriási felelősség terheli a kormányzatot ezekért a mulasztásokért. Sok száz és százmillió pengő vándorol ki így évek során át a közeikülföldre, olyan pengőmilliók, amelyeket a magyar rögből ki kell kaparni azoknak az államoknak gazdagítására, amelyek, bennünket gazdaságilag megfojtanak. (Ügy van! Ügy van!) Ez a sok millió nekünk ma fájdalmasan hiányzik! Ha erélyesen hozzáfogtunk volna az Alföld fásításához, akkor kibővítettük volna a rendelkezésre álló fatartalékunkat és már ma is liberálisabban kezelhetnők a fatermelést. A már meglévő régi állománvokból, az állandóan évről-évre növekvő farezervából előre is tudnánk meríteni, mert hiszen gondoskodtunk arról, hogy még nagyobb mennyiség álljon rendelkezésünkre a jövőre vonatkozólag. Különösen pedig tekintettel arra, hogy az Alföldön a gyorsan növekedő fanemek — az akác- és a nyárfa — telepítendők, ma már egészen más helyzetben állanánk, mert sikerült volna a külföldről most, sajnos, behozandó faklészletek egyik nagy részét hazai termeivényekkel pótolni.
