Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

364 Àz országgyűlés felsőházának 20. üléi gyan tudták ők megegyeztetni az egyéni szabadsággal, azt én nem tudom elképzelni, de nem is vagyok kötelezve, hogy erre rámutassak. Azonban az egész francia nemzetre különös fényt vet az a tény, hogy ez a törvény 75 éven keresztül érvényben maradt Franciaországban. Ugyanaz a gondolat, amely őket ennek a törvénynek a meghozatalára vitte, amely t. i. mindenféle szervezkedésben a nemzeti alkotmány ellenségét — ezek a kifejezések vannak benn a törvényben — látta átmenve más országok felfogásába is. Az újabb fejlődés más irányt vett. Most már éppen ellentétes állásponton vagyunk és, mint hallottuk, egyes szakavatott egyének azt mondják, hogy a kartelek és ilyenféle egyesülések nélkül semmire sem tudunk menni. Nem lehet egészbenveve így felállítani a tételt. Vannak kartelek, amelyek jók, szükségesek, de vannak olyanok, amelyek károsak. (Gróf Széchenyi Aladár: Ügy van!) Engem pl. a legelső nagy kartelt, a petróleumkartel történetét tanulmányozva keserűség fogott el, amikor láttam, hogy Rockefeller úr milyen könyörtelenül gázolta le a kistermelők és a kis bányatulajdonosok ezreit és ezreit, azért, hogy a maga fellegvárát felépítse. Azonban most a kartelkérclés tulajdonképpen nincsen szőnyegen, én ezt a dolgot csak fel akartam hozni és fel akartam hozni annál inkább, mert alig pár héttel ezelőtt szavaztuk meg nagy lelkesedéssel a kereskedelemügyi miniszter úrnak azt a javaslatát, amely éppen az iparosságnak szorosabb összeállásáról, szervezéséről szólt és amelytől mindnyájan az eddigieknél nagyobb hatást és eredményt várunk. Ezzel lezárult a magyar iparpolitikának egy fejezete, amelyre több évtizeden keresztül az akkori irányadó egyéniségek esküdtek, amely létrehozta az 1872-es ipartörvényt, amely uralkodó az 1884-iki ipartörvéiiyben, azonban a későbbi törvények már mind reakciósabbak lettek, míg végül eljutottunk ide, hogy a társulástól a szervezkedéstől, az egyéni akaratnak a közakarat alá való rendelésétől várjuk az igazi boldogulást. Azt hiszem, hogy ezzel körülbelül kimerítettem azt, amit ennél a kérdésnél elmondhattam, s meg vagyok róla győződve, — mint régi harcosa bizonyos ideáknak, amelyek a kimondásuk idejében abszoliíte nem voltak népszerűek, de a későbbi évek folyamán mégis bebizonyult az igazságuk — hogyha a gutta cavat lapidem elvét fogjuk folytatni, akkor egy-két éven belül már a költségvetés abban a tekintetben is javulni fog, hogy adaequat lesz, jobban megfelel az igazi érdekeknek, és úgy karolja fel a nemzeti érdekeket, amint azt azok megérdemlik. Abban a reményben, hogy a nemzetnek az a bizonyos morális megújulása, amelyre Ravasz püspök úr célzott, nem fog kimaradni, és bízom a jobb jövőben és a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásnai következik Ruffy-Varga Kálmán ő méltósága. Ruffy-Varga Kálmán: Mély tisztelettel kérem ő nagyméltóságát, az elnök urat, hogy az idő előrehaladottságára való tekintettel kegyeskedjék megengedni, hogy beszédemet délután mondhassam el. Elnök: Kérem beszédét megkezdeni, miután a Ház úgy határozott, hogy az ülés délután 2 óráig tart. Akkor abbahagyjuk és délután méltóztatik a beszédet folytatni. Ruffy-Varga Kálmán: Nagyméltóságú Elnök úr! Mélyen t. Felsőház! Mint a Tiszántúli 1932. évi június hó 24-én, pénteken. Mezőgazdasági Kamara alelnöke, azt a kedves feladatot nyertem, hogy mindenekelőtt fejezzem ki a Felsőházban a tiszántúli gazdatársadalomnak őszinte köszönetét a földmívelésügyi miniszter úr ő excellenciája működéséért, amennyiben az idén az árvizek veszélyeit gyors és erélyes intézkedéseivel megakadályozta s a vetőmag kiosztásával a bajokat minimumra mérsékelte. Mélyen t. Felsőház! Bármilyen örvendetes is az, hogy a pengő stabil, bármennyire is örülünk annak, hogy a költségvetésünk reális, mégis azt hiszem, elérkezett az az idő, amikor foglalkoznunk kell azokkal a nagyhorderejű kérdésekkel, amelyek a munka körforgalmát megindítják és amelyek új életet teremtenek. Hiszen, ha a magánháztartásban katasztrófák vannak, akkor az ember keresi azokat az értékeket, amelyek megmaradtak és megpróbálja, hogyan indulhat el újra dolgozni, fáradni és értékeset produkálni. Mennyivel fontosabb ez egy nemzet életében, amely nemzet nem élhet máról-holnapra! A nemzet nem tejrvezhet évről-évre. hanem évtizedekre. Egy nemzet munkafolyamatát már évtizedekre kell megállapítani és éppen azért előtérbe jönnek olyan nagy kérdések, amelyekkel foglalkozni kell és amelyekkel foglalkozni érdemes, mert ezek biztosítják tulajdonképpen a magyar gazdasági jövőt. Ha körültekintünk, ha figyelembe vesszük, hogy tulajdonképpen mi maradt meg, van-e oly értékünk, amelyből energiákat tudunk termelni, akkor nagyon szomorú eredményeket kapunk. Köztudomású dolog az, hogy az erdőségeket elveszítettük, többet fizetünk a fáért, mint amennyit kaphatunk a búzáért. Sóbányáink elvesztek, petróleumunk és benzinünk nincs, vasércünk van, de arra ráfizetünk. Szénbányáink, éppen a szakértők véleménye szerint, legnagyobbrészt 60—70 esztendő múlva kimerülnek. Felvetem tehát azt a kérdést, hogy mi maradt meg akkor az ezeréves hazából, amellyel a munka körforgalmát megindítani lehet, amellyel- a jövőt biztosítani szükséges. Nem marad más hátra, igen t. Felsőház, mint az alföldi talajok humustartalma és a víztömegek energiája. Ezt a kettőt Magyarország mindezideig kellőképpen kihasználni nem tudta. Elveszítettük vizeink felső folyását, elveszítettük alsó folyását, de azért óriási víztömegek hömpölyögnek ki ebből az országból évenként anélkül, hogy ebből mi bármi hasznot is meríthettünk volna. Ezt tovább tűrni nem lehet, éspedig azért, mert ha elkövetkezik az az idő, hogy szénbányáink kimerülnek, akkor mi csakis a víz esése szerint az úgynevezett fehér szénnel tudjuk az energiákat előállítani. Erre külföldön már nagyon sok példa van. Tavaly Baselben voltam, és láttam Franciaország, Svájc és Németország határán, hogy a Rajnát — hátborzongatóan gyönyörű látvány volt — hogyan eresztik le hét turbinára és előállítanak 130.000 lóerőt. Svájc a háborúban abban a kínos helyzetben volt, hogy nem kapott szenet és a vonatok számát apasztania kellett. A Rajnát megkapta a német, de a Rajna vizkihasználási jogát a franciák vették el, s ezt aztán eladták a svájciaknak. A svájciak, nehogy mégegyszer abba a helyzetbe jussanak, hogy szénhiány miatt vonataik számát apasztani legyenek kénytelenek, elektrifikálták a Rajnát csodálatos eredménnyel. Mint mondottam, 130.000 lóerőt állítanak elő Baselben, s ma már a svájci vonatokat villanyerővel vezetik. De elmentem Spanyolor-