Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

Az országgyűlés felsőházának 20. ülése részesülni ilyen támogatásban a kisgazda, illetőleg a mezőgazdasági osztályok alsóbb rétege is? Itt azonban bizonyos megjegyzéseket kell tennem arra vonatkozólag, hogy vájjon a mi kereskedelmi politikánk, amelybe a kartelkérdés és hasonló kérdések belejátszanak, igazán helyes úton halad-e? A kereskedelemügyi miniszter úr abban a beszédében, amelyet egypár nappal ezelőtt, úgy gondolom, június 4-én tartott, elmondotta, hogy a mi iparunk termelése a nemzetgazdaság szempontjából rendkívüli fontossággal bír. Utalt arra, hogy míg a mezőgazdaság jövedelmezősége nagymértékben leszállott, az alatt a gyáripar jövedelmezősége nagymértékben felemelkedett. Itt nagyon különbözők a taxációk, hiszen nemrégen hallottuk, — úgy gondolom Hoyos Miksa gróftól vagy Bosnyák Géza igen t. kollégám említette — hogy a gyáripar termékeinek értéke ma már 2.800,000.000 pengő, ellenben a mezőgazdaságé csak 800,000.000. Ebben a tekintetben nem tartom nagyon fontosnak, hogy a milliókat az utolsó pontig megállapítsuk, elégséges az, ha tudjuk azt, hogy a gyáripar jövedelmezősége a legutóbbi nagyon csapásokkal terhes évek alatt- mennyire fel tudott emelkedni, ellenben a másik oldalon az agrártermelésé alászállott. Már most itt ebben a társaságban azt hiszem, vannak többen, akik a régi iskolából valók s akik emlékeznek arra,, hogy hajdanában azzal kecsegtettek bennünket, hogy az erők szabad játéka révén bizonyos ellentétek, amelyek mutatkoznak a gazdasági életben, kiegyenlítésre fognak találni. Azt mondották, hogy amennyiben az ipar és a kereskedelem emelkedik és előremegy, okvetlenül és feltétlenül emelkedni fog a mezőgazdaság is. Tessék ezekhez az állításokhoz és axióma gyanánt hirdetett úgynevezett igazságokhoz hozzámérni a mostani állapotot és meglátjuk, hogy ezek mit jelentettek és mennyit értek? A kereskedelemügyi miniszter úr továbbment és azt mondotta, hogy az iparcikkek kivitele szintén nagymértékben megnőtt és körülbelül 170 millió pengőt tesz ki, ellenben a mezőgazdaság főtermékeinek kivitele mindössze 238 millió, tehát alig valamivel több, mintáz iparé. Én ebben kicsit kételkedem és szándékom utánanézni ezeknek a számoknak. De mondjuk, hogy így van a dolog, akkor annál inkább igaz az, amit én mint konzekvenciát le akarok vonni, t. i„ hogy nem engedhető meg olyan politika, amely a legszorultabb viszonyok között egyik gazdasági ágnak biztosítja a csaknem korlátlan emelkedést, míg a másiknak, amely legalább is olyan fontos, ha nem fontosabb, hanyatlását tűri, nézi és bizonyos tekintetben elő is segíti. (Ügy van! Úgy van!) Mert, hogy hogyan áll a helyzet, azt legjobban illusztrálják a következő nagyon egyszerű adatok — mindig citálom a miniszter úr beszédét (olvassa): «A múlt esztendőben, — 1931-ben — az új iparvállalatok létesítésébe, a meglévők kibővítésébe körülbelül 20 milliót fektettek be. Ezzel 2400 munkásnak nyújtottak kenyeret. Egészbenvéve az ipari munkások száma még az elmúlt esztendő végén is 200.0110 körül volt és a gyáripari alkalmazottaknak kiűzetett bérek összege 300 millió pengőt tett ki.» Most, ha ezt a 300 millió pengőt elosztjuk 200.000-rel, azt a meglepő tényt fogjuk kapni, hogy egy gyári alkalmazott díjazása 1590 pengő és ezzel szemben szándékosan hivatkozom Éber Antalra, a Kereskedelmi és Iparkamara elnökére, aki megállapította, hogy egy mezőgazdasági munkás négytagú családjának 1932. évi június hó 2A-én, péntekén. 363 jövedelme, 200 pengő, úgyhogy annak a gyári munkásnak a keresete körülbelül nyolcszor annyi, mint a mezőgazdasági munkásé. Már most azok közül az urak közül, ott lenn az alsóházban, akik szociáldemokratáknak vallják magukat, egytől sem hallottam soha, hogy ez ellen kifogást emeltek volna; hogy bármelyikük is azt mondották volna, hogy a nemzeti érdek szempontjából egalizálni kell a jövedelmeket, mert tűrhetetlen, hogy ilyen nyomorult viszonyok között bizonyos beneficiumok révén az egyik rész emelkedjék, a másik pedig lefelé menjen. Én úgy tudom és úgy érzem, hogy ez a bajok egyik leghatalmasabb gyökere és ezen nekünk, ahogy csak lehet, mindenképpen segítenünk kell, mert különben az ország hajója nagy veszedelemben lesz és nem fogja kiállani azokat a viharokat, amelyeknek még elébe kell hogy nézzünk. Itt valaki érintette, hogy ez az emelkedés, amelyre utaltam a gyáriparnál, főleg a Vámpolitika gyümölcse. Ebben van igazság, és, hogy ezt vallják, nemcsak olyan egyének, akik mondjuk a reakciós agrártáborba tartoznak, hanem mások is, akik a túlsó oldalon vannak, arra nézve legyen szabad nekem Matlekovics Sándornak egy 9 évvel ezelőtt megjelent brosürjéből egy pár mondatot idéznem, akkor készült az új vámtarifa és ő a vámtarifajavaslatot bírálta, tökéletesen elítélte és többek között kritikájában ezt mondotta (olvassa): «A jövőnek azt a vonzó képét, vagyis Magyarország legközelebbi gyors iparosodását, ipari országgá változását ábrándnak tartom. Csonka-Magyarországnak a mai viszonyok között legnagyobb szerencséje, hogy nem iparos, hanem mezőgazdasági állam.» Hogy ezt fenntartja-e most is még, azt nem tudom. (Tovább olvassa): «A szomszéd Német-Ausztria iparosvolta mutatja, hová jut a mai világkatasztrófában egy túlnyomóan iparos és nem eléggé mezőgazdasági ország. Ezzel nem kívánjuk az ipar jelentőségét kicsinyelni, avagy tagadni, hogy a magyar közgazdaságnak az iparfejlesztés okos politikáját kell bővíteni, csak állást foglalunk azzal a felfogásai szemben, amely minden bajnak gyógyszerét az ország iparosodásában és a minél gyorsabban erőltetett iparfejlesztésben leli.» Ez egy olyan tekintély részéről, amilyen Matlekovics volt az iparfejlesztés terén — hiszen 3—4 évtizeden keresztül tulaj: donképpen ő képviselte ezt a programmot, — mindenesetre egy olyan dolog, amelyet nekünk meg kell becsülnünk r és fel kell használnunk. De azok a megjegyzések .amelyeket Chorin t. barátom itt mondott, amikor a kartelekről beszélt és amelyekben azt mondotta, hogy kartel nélkül nem tud fennállani a mezőgazdaság, nem tud fennállani az ipar, stb., egy nagyon érdekes reminiscenciát idéznek fel bennem. A francia forradalmat és azokat a gondolatokat, amelyeket a francia forradalom proklamált, més: ma is sokan, különösen azok, akik a kritikának nem barátai, istenítik. Ellenben az a tény, amelyre mindjárt példaképpen bátor leszek utalni, egymagábanvéve, nagyon kritikára hangolhat bennünket ezekkel az axiómákkal szemben. Arról van szó, hogy 1791-ben, éppen ebben a meleg júniusi hónapban, az akkori törvényhozótestület Párizsban egy törvényt alkotott, amely 1. §-ában kimondja, hogy (olvassa): «Az iparosoknak mindenféle korporációi, egyesülései, céhei és hasonló társulatai kemény büntetés terhe mellett feloszlatandók és az, aki netalán megkísértené ezeket valami formában feléleszteni, súlyosan büntetendő.» Már most, hogy ezt ho58*