Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

Az országgyűlés felsőházának 20. ülése amire éppen Ravasz püspök úr reámutatott imént elmondott beszédében — hogy tudniillik az etatizmusnak polipkarjai mindinkább erősbödtek, mindinkább kiterjeszkedtek az állami, illetőleg a nemzeti életnek egyes rétegeire és mindinkább reászoktatták a mi társadalmunkat, amely már Széchenyi tanúsága szerint is erre nagyon hajlandó volt, arra, hogy a kötelességektől meneküljön, hogy ezek teljesítését mások vállára tolja át. így jutottunk el oda, hogy a régi — mondjuk — idolumok, bálványok helyébe lépett egy új bálvány, a mindenható állam, amely felé mindenkinek a tekintete irányult, amelytől mindent-mindent kértek, egész a lehetetlenségig. t Mindez bizonyos fokig megérthető és honorálható is volt, a legutóbbi időkben azonban — amint méltóztatnak tudni — beállott az a nem várt eset, hogy míg ezelőtt két évvel még egy 500 milliós kölcsön felvételére adtuk meg a felhatalmazást a kormánynak, tehát akkor még reméltük, hogy ezt meg is lehet kapni, a közgazdasági életnek külföldön is lefelé való hanyatlása oda vezetett bennünket,^ hogy ebből nem lehet semmit sem megvalósítani. Most ott állunk, hogy nemcsak az állam nincsen abban a helyzetben, hogy újabb kölcsönök révén segítsen magán, hanem a társadalom eladósodott rétegei szintén ebbe a helyzetbe jutottak. Ügy látszik az események fejlődése visszaterel bennünket oda, ahonnan ki kellett volna indulnunk, t. i. hogy a magunk becsületéből éljünk meg, hogy odáig kell a kiadásokat redukálni, míg a magunk erőiből tudjuk fedezni őket, anélkül, hogy túl volna az ország terhelve. Ez azonban nagyon keserű iskola annak a népnek, annak a . nemzetnek, amely évtizedeken keresztül hozzá volt szoktatva ahhoz, hogy igényeit — társadalmi, szociális és egyéni igényekre gondolok itt — fokozza, szaporítsa, hogy a jövedelemhez nem mért túlzott kiadásokba bocsátkozzék. Ezen azonban keresztül kell mennünk. Vissza kell térnünk a régi álláspontra: lehetőleg kevés adósságot csinálni. Méltóztatnak tudni, hogy a legutóbbi időben igen élénk diszkusszió indult meg abban a tekintetben, hogy a magyar föld adóssága^ milyen nagy mértékű. Az egyik oldalon azt állítják, hogy nem is igen nagy, a másik oldalon azonban az ellenkező nézeten vannak és különösen kiemelik és rámutatnak arra, hogyha maga a felvett összeg, amely a földbirtokot terheli, nem is volna túlnagy, de igenis, az a teher, amely azután ebből ered, igazán meghaladja azt az erőt, azt a lehetőséget, amit a magyar földbirtok jövedelmezősége ezidőszerint jelent. Egészen bizonyos, hogy akármelyik álláspontot foglaljuk el, akár azt mondjuk, hogy még nem elég sok a földbirtok adóssága, akár legyünk az ellenkező nézeten, mind a két tábornak be kell ismernie azt, — és be is ismeri — hogy a további eladósodásnak tulajdonképpen az vetett gátat, hogy nincs, aki kölcsönt adjon. A hajlandóság a további adósságcsinálásra ugyan megvolna, azonban a lehetőség nincs meg és ha egyszer azok a zsilipek megnyílnak, amelyeknek megnyílását sokan várják, ha megint abba a helyzetbe találunk jutni^hogy a külföld a mi zálogleveinket stb. vásárolni fogja, egészen bizonyos, hogy a magyar társadalomnak jelentékeny része — majdnem azt mondhatnám, con^ amore — fogja magát az újabb adósságcsinálásba belevetni. Pedig ebből igazán nagy politikai, szociális és egyéb károk és hátrányok erednek, mert hiFELSŐHÁZI NAPLÓ I. 1932. évi június hó 2U-én

} pénteken. 361 szén ne méltóztassék elfeledni azt, hogy az a gazda, aki földbirtoka jövedelmének 50%-ánál többet kénytelen közszolgáltatásokba és adósságba elfizetni, tulajdonképpen megszűnt igazán tulajdonos lenni. Egyszerűen a hitelezőnek, illetőleg a közületnek és az államnak szolgál. (Ügy van! Ügy van! — Egy hang a baloldalon: Ez tény!) Ez nincs másképpen, ez így van! Mármost hogyan lehet itt szabadságról, függetlenségről, nemzeti aspirációk teljesítéséről szó, ha ilyen állapotok következnek be, amikor a magyar gazdák, a magyar földmívesosztály nagyrésze alól a pokrócot abban a pillanatban lehet kiragadni, amikor azt a hitelezők akarják. (Ügy van! Ügy van!) Igaz, hogy a miniszterelnök úr éppen tegnap jelentette be az egységespártban, hogy e tekintetben micsoda intézkedéseket terveznek, de, amint méltóztatnak látni, ezek az intézkedések csak ideig-óráig fogják a lavinát feltartóztatni. Hogy azután mi következik, azt igazában tudni még mindig nem lehet. Mélyen t. Felsőház! Bocsánatot kérek, ha arra hivatkozom, hogy én ezeket a veszedelmeket már nagyon régen konstatáltam. Felmutathatnék egy dolgozatot, amely még 1895-ből ered, tehát majdnem 40 évvel ezelőtt látott napvilágot s amelyben utaltam arra, hogyha ezen az úton fogunk továbbhaladni, az milyen veszedelmeket fog maga után vonni. Akkor volt ez, amikor a magyar mezőgazdákban kezdett felébredni az érzés, hogy őket az újabb fejlődés háttérbe szorítja, politikailag, de különösen gazdasági téren, amikor kezdtünk szervezkedni. Akkor sikerült is bizonyos eredményeket elérni. Ezt annak köszönhettük, hogy olyan egyének állottak a mozgalom élén, mint Károlyi Sándor gróf, Darányi Ignác és társaik, akik közül egyet — Zselénszki Róbert gróf ő excellenciáját — most is van alkalmam üdvözölhetni. (Éljenzés.) Az eladósodás; könnyítése tekintetében azonban semmiféle fontosabb eredményt elérni nem tudtunk. Igaz, hogy a falusi hielszövetkezetek alapítása valamivel javította a föld népének sorsát, azonban a hitelszövetkezetek sem tudják a mostani viszonyok között úgy teljesíteni az ő feladataikat, mint ahogy azokat teljesíteni kellene. A magam részéről azon a nézeten vagyok, hogy ha elfogadjuk is azt a költségvetést, amelyet a kormány elénk terjesztett, mégis kötelességünk lehetőleg kimutatni azt, hogy alaposan, komolyan és minden oldalról megfontoljuk a votumot, amelyet adni szándékozunk, mert erre szükségünk van. Hiszen talán kellemetlen, de kénytelen vagyok utalni arra, hogy az előző költségvetéseket is majdnem egyhangúlag szavazta meg a Felsőház, amely költségvetésekről kisült, hogy tulajdonképpen nem bírtak azzal a realitással, amelyet tőlük vártunk. Ha tehát a jelenlegi költségvetéssel szemben komolyan gyakoroljuk a kritikát, azt hiszem, ez a votum értékét csak emelni fogja. Áttérve magára a költségvetésnek közelebbi bírálatára, azt látom, hogy itt nemcsak az^ a baj

; hogy talán egyes esetekben a kormány még nem ment el a lefaragással addig, ameddig kellett volna, hanem az is, hogy a költségvetés tulajdonképpen nem adekvát, nem egyenlően méltányolja a különböző érdekeket, nem fontosságukhoz mérten, ami pedig természetszerűleg baj. Baj nemcsak közgazdaságilag, hanem politikailag, esetleg szociális téren is, amint arra bátor leszek rámutatni. 58