Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

Az országgyűlés felsőházának 20. ülése akarok az agrárolló számadatairól beszélnj Sokat lehet vitatkozni erről, de pontosan nem is lehet megállapítani. Kétségtelen például, hogy Magyarországon és Németországon az ipari index körülbelül egyforma színvonalon mozog, az agrárindex azonban Németországban magasabb, mint nálunk. így áll elő a differencia a két ország között. Ha ellenben méltóztatnak nézni, hogy az ipari árak alakulásának mik a hátrányai, méltóztatnak látni, hogy az ipari árakban van egy csomó olyan fix tényező, amely független az ipar akaratától. Egyik ilyen fix tényező a szociális teher, amely körülbelül 10%-át teszi ki az iparcikk értékének. E téren, bár voltaképpen nem emelkedhettek volna a szociális terhek, mégis történt emelkedés, mert a baleseti terhet az utóbbi két évben 72%-kai emelték fel, miután a többi ág betegsége folytán ide tolták át a terheket. A másik ilyen tényező a forgalmi adó. Ez körülbelül szintén 10%-ára rúg az iparcikk értékének. A harmadik tényező a vasúti tarifa, a negyedik — és ez talán a legfontosabb komponens — a foglalkoztatás hiánya, az, hogy teljesítőképességének csak csekély hányadát tudja az ipar kihasználni. Például a sörgyárak csak 7%-át állítják elő — nem is békebeli kapacitásuknak, hanem — békebeli produkciójuknak, bár a sörgyártás legelőször racionalizált ipara volt a magyar iparágaknak. Szociális téren szerepet játszik a munkásság organizációja. A munkásfront szervezete ma sokkal erősebb. mint a volt a háború előtt. Ennek hatása az, hogy a munkabérkérdésekben nagyobb ellenállás mutatkozik. Van ellenben egy cir

cuius vitiosus. Azt mondják, ha leszállítanák az árakat, nagyobb volna a fogyasztás, tehát a nagyobb fogyasztásnak forrása volna a munkabérleszállítás. De lehet-e ehhez az eszközhöz nyúlni, amikor csak 3—4 napi foglalkozást tudunk adni egy héten. Az ipar nagy része és a mezőgazdaság is azáltal, hogy több munkást foglalkoztat, mint amennyire szükség van, rejtett munkanélküli segélyt nyújt az embereknek. Ez így van a mezőgazdaságban és tapasztalatom szerint az iparban is. El lehetne bocsátani nagyon sok munkást, de kérdés, hogy a szociális feszültség idején okos dolog-e, szabad-e ezt megtenni. Ennek ellenére teljesen osztom Szterényi őexcellenciájának azt az álláspontját, hogy igenis kötelességei vannak a magyar iparnak is. Az a Szövetség, amelyet oly elismerően aposztrofált és amelyről olyan kitűnően beszélt, igyekezni fog etekintetben az ő kezdeményezését honorálni. Nem tudom, hogy az az út, amelyet az adóelőleg lefizetése terén megjelölt, célravezető-e. Félek, hogy ez nehézséget jelentene a jövő budget szempontjából, de mindenesetre igyekezni fogunk tovább is — amint már az utóbbi hetekben tettük — ebben a vonalban befolyásolni azokat, akiknél szavunk van. Ami a másik nagyon fontos agrárkérdést illeti, ez a külkereskedelmi politika kérdése. A külkereskedelmi politikát illetőleg tudvalevőleg nagyon nehéz helyzetben van az ország azért, mert a körülöttünk lévő országok — nem azért, mint sokan beállítják, a magyar iparfejlesztés repressziójaképpen, hanem azért, mert belső politikai okokból saját agrárpártjuk támogatására vannak ráutalva, — kénytelenek Magyarországgal szemben frontot alkotni és a mi kivitelünket majdnem lehetetlenné teszik. A Népszövetség, amikor azt a receptet adta nekünk, hogy vigyünk ki minél többet, ezt a receptet végigvitte az összes körü1932. évi június hó 24.-én, pénteken. 355 lőttünk lévő államoknál és annak értékét ezáltal voltaképpen megsemmisítette, anullálta. A kereskedelmi politikából folyt a mai devizapolitika és az egész klíringhelyzet. A közvéleménynek bizonyos beállításával szemben hangsúlyozni szeretném, hogy a gyáriparosok távol voltak attól, hogy a klíringet a maguk részéről kívánják. Ezt nem Magyarország kívánja. Ez abból a helyzetből adódott, hogy devizakorlátozásaink folytán a körülöttünk lévő államok csak úgy tudtak velünk üzletet kötni, ha klíringalapra tértünk át. Láttuk, hogy ott, ahol nincs klíring, pl. Romániával, milyen lehetetlen helyzet áll elő. Mi szépen veszünk tőlük és nem tudunk exportálni semmit, mert nem tudjuk megkapni az ottani valutát, tehát ők voltaképpen egyoldalú klíringet léptettek velünk szemben életbe. A klíringszerződés következménye azután a behozatali korlátozások behozatala. Ezt sem kívánta a gyáripar. Azt állítom, hogy ezt nem is szabad felhasználnia bármely gyáriparosnak és — remélem — nem is fogja felhasználni arra, hogy az árakat drágítsa, vagy monopóliumot teremtsen magának. E behozatali engedélyrendszernek lehetett és nincs is más célja, mint az, hogy eladjunk, ado ut des elve alapján és ahová adunk behozatali engedélyt, oda kivihessük mezőgazdasági cikkeinket, agrárterményeinket. Eddig t. i. a klíring következtében kedvezőtlen helyzet áll elő. A klíring természete az, hogy olyan cikk jön be, amilyet ők akarnak. Miután a klíringnél nincs és nem is lehet osztályozása a behozatalnak, ezért kellett a behozatali tilalmi rendszert bevezetni. De azt okosan kell használni. Sokan beszéltek a fakérdésről, így Széchenyi Aladár ő méltósága is. Ez komplikált kérdés, nem szeretnék részleteibe belemenni. (Halljuk! Halljuk!) Egészen kétségtelen, hogy elsősorban ma, amikor Magyarországon az elmúlt évben nagyon sok tűzifát termeltünk — azt hiszem, majdnem túlsókat — a tüzifabehozatalt erősen korlátozni kell a magyar termelés érdekében, a többi fabehozatalt pedig úgy kell irányítani, hogy azt kereskedelmi politikánk céljainak megfeleljen, nem pedig egyszerűen úgy, hogy idehoznak nyakra-főre tűzifát, anélkül, hogy mi ezzel szemben bármit kivihessünk. Nem olyan könnyű a kérdés Ausztriával szemben, ott klíring lévén, nem kell valutát adni, onnan mindenki behozhat fát. Sajnos, drága a fa, éppen azért, mert áttértek a szabad deviza bizonyos nemére, amelyet itt is próbáltak meghonosítani, .aminek következtében az ára 30—40%-kal felemelkedett, úgyhogy az osztrák fa versenyképességét elvesztette az országban. Ha már erről beszélek, meg kell mondanom, hogy nem szabad engednünk abban a kérdésben, hogy a Jegybank pengőtartó sziklaszilárd politikáján ne engedjünk réseket ütni, semmi népszerű demagóg jelszó kedvéért. (Helyeslés.) Nagyon örülök, hogy Székács Antal ő méltósága is ezen az állásponton volt, mert a Kereskedelmi Kamarában nem mindig láttuk ezt az álláspontot képviselve. Egészen kétségtelen, hogy a legutóbbi hónapokban a pengő iránti bizalom, — legyünk őszinték — szilárdabb volt, mint akkor, amikor a válságot megkezdtük. Hogy ez így van, ez éppen ennek a konzekvens politikának a következménye es végzetes hiba volna, ha erről az útról bármely jelszó kedvéért letérnénk. Az osztrák példa erre igen jó volt. Vestigia terrent. Ami a kereskedelempolitikában a behoza57*