Felsőházi napló, 1927. VI. kötet • 1930. november 21. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-95

Az országgyűlés felsőházának 95. ülése 1931. évi március hó 27-én, péntekén. hogy azt a birtokos nem bírja el, hogy az már megakad, mert kamatrestanciái vannak, amik nem lettek belekalkulálva a rendezésbe, — hiszen nagyon sok hátralékban van a kamatokkal, ennek következtében ez is terheli — akkor eljutunk oda, hogy szanáltuk a hitelezőket, amit én nem akarok lekicsinyelni, mert a közhitel szempontjából ezt is nagyon fontosnak tartom, de akkor nem szanáltuk az adósokat. A kiinduló pont pedig az volt, hogy az adósokat szanáljuk elsősorban és a mellett azután természetes, hogy a közhitel szempontjából arra is ügyelni kell, hogy azok, akik nem uzsoráskodtak, akik nem nyúzták a birtokosokat, akik ideadták a pénzüket és hiteleztek a gazdáknak, pénzüket meg is kapják. Erre megvan az a természetes fegyver, hogy aki nem vár, aki az árverést tovább követeli, majd eléri azt, hogy lesz árverés, amelyből az ő követelése nem lesz fedezve. Itt tehát kölcsönös érdek, hogy a hitelezőkkel is megegyezzünk, de, mondom, a fontos dolog az, hogy megmentsük a kisexisztenciákat és pedig úgy, hogy tényleg a szanálás olyan türelmi időt biztosítson több éven keresztül, amely idő alatt azután a viszonyok változni fognak, az a kisgazda is törekedni fog mennél jobban gazdálkodni és így azután kimenekül a bajból, amelyből ha ki nem segítjük, nézetem szerint az ország súlyos válságba jut. Nem szeretek túlozni, de nekem az az álláspontom, hogy ha mi a kisexisztenciákat Magyarországon nem tudjuk megmenteni, ha nem tudunk érdekükben hathatós intézkedéseket tenni, akkor nagyon könnyen válságba kerülhet egész állami és társadalmi rendünk, ami talán ránk nézve sem közömbös. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Ezeket kijelentve megismétlem azt, hogy a törvényjavaslat ellen kifogásom nincs és azt elfogadom. (Elénk helyeslés és taps.) Elnök: Szólásra következik Bálint György ő méltósága. Bálint György: Nagyméltóságú Elnök Ur! Mélyen t. Felsőház! Méltóztassanak megengedni, hogy néhány szóval a napirenden lévő törvényjavaslathoz hozzászóljak annál is inkább, mert hiszen ez a törvényjavaslat egy olyan gazdaosztályt érint, amelynek megbízásából ülök itt a Felsőház padsoraiban. Elsősorban is üdvözlöm a törvényjavaslat benyújtásáért a jelenlegi kormányt és mindazokat, akik módot adtak ennek a törvényjavaslatnak elkészítéséhez és módot adtak arra, hogy a kormány az igen nehéz helyzetbe és súlyos bajba jutott kisgazdatársadalmat szanálja és lehetőleg megmentse abból a végromlásból, amelyben már néhány év óta fetreng. A törvényjavaslat ismertetéséről hetek óta cikkeznek, a napisajtó termékei, mind a szaklapok, mind a lapok pénzügyi rovatai megvilágítják a javaslat előnyös és hiányos részeit és mi kisgazdák a vidéken aggodalommal lessük azt a pillanatot, mikor válik ez a javaslat törvénnyé. A lapokban a sajtótermékek különböző vonatkozásaiban többféle észrevételt lehetett olvasni. Voltak olyanok, akik kritika tárgyává tették a bajbajutott kisgazdák megsegítését és kifogásolták, elítélték, hogy tulajdonképpen könynyelmű adósságokat csináltak a magyar gazdák, a föld munkásai. Méltóságos Felsőház! En visszautasítom mindezeket a rágalmakat és a sajtótermékeknek ezeket a kirohanásait. Aki ismeri a magyar föld munkását, a kisgazdát, aki éjjelt-nappalt eggyé tett, aki a harcterek különböző részein vérzett, fáradt, áldozott a hazáért és amikor hazakerült, lerongyolt gazdaságot talált, az meg tudja ítélni ezeknek az állításoknak helytelen voltát. Mondhatom, hogy a kisgazdatársadalom 80%-a a fronton harcolt és amikor hazakerült, talán árvagyermeket talált otthon, lerongyolt gazdaságot talált, ahol a gazdasági instrukció, maga a föld kirabolva, tönkretéve volt. A forradalom, a megszállás még tetézte a bajok sokaságát, s amikor hazajöttünk a frontokról, kettőzött erővel fogtunk vagyonunk megmentéséhez. Akkor jött a román megszállás, utána jöttek a rekvirálások, a maximálások, jött a devalváció, jött az adónemek különfélesége, a vagyonváltság, a kényszerkölcsön. Mindezek csak súlyosbították a kisemberek, a 10 holdtól 50 holdig lévő kisgazdatársadalom helyzetét és nehezen jutottunk el a konjunktúra idejére. Rövid pillanat volt -az, amely lélekzethez hagyta jutni a kisgazdatársadalmat. De már akkor bajjal küzdött, mert hiszen a vagyonváltságot, a kényszerkölcsönt csak kamatos pénzzel tudta kifizetni, hogy eleget tegyen kötelezettségének és a hazának megmentésére dolgozhassák tovább. Már akkor bajjal küzdött; a konjunktúra rövid ideje után jött az az áldatlan állapot, amikor az értékek leromlása következett, úgy az ingatlan, mint a termények értékének leromlása, és ugyanakkor ezzel együtt sorozatosan jöttek a bankok túlkapásai, amikor kosztospénzzel dolgozott a kisgazda is és 40%-ot fizetett a hitelbevett pénze után. Talán nem is kell ezt említenem, hiszen ezt mindannyian jól tudjuk. Ezek növelték meg a kisgazdák bajait annyira, hogy ma itt áll és szanálásért könyörög. Tudatában vagyok annak, hogy a gazdatársadalomnak, a kisgazdaosztálynak lehettek rossz számításai is, de nem volt könnyelmű. Behódoltunk abban az időben a többtermelésnek és a többtermelés jelszava alatt mindent elkövettünk, hogy többet termeljünk és megsegítsük ezt a szerencsétlen országot munkánkkal és szorgalmunkkal. Hogy ez nem sikerét, az nem rajtunk múlt. Jött azonban az 1929-es "évnek nyara, amikor megint a bankok túlkapásai szorították meg a magyar kisgazdatársadalmat és az adók és a kamatterhek fokozottabb behajtásával kényszerítették nagyobb törlesztésre a kisgazdaosztályt, amely ennélfogva kényszerhelyzetben volt, hogy már akkor olcsó terményét piacra dobja. Ez csak nehezítette az ő gazdasági helyzetét, szaporította baját, és ezzel jutottunk el a mai időkig, mélyen t. Felsőház, hogy ma itt e törvényjavaslat keretében a szanálásról kell beszélnünk. A magyar kisgazdatársadalom szorgalmas. Mondhatom azt, hogy lehet ilyen szorgalmas más nemzetiségnek munkása és kisgazdája is, de szorgalmasabb, mint a magyar föld kisgazdája, nincs. Nem is kell talán említenem azt, — hiszen az országnak különböző részein járnak felsőházi tagtársaim és ismerik a mi kisgazdatársainkat, testvéreimet, akik minden lehetőt elkövetnek, hogy fenntartsák és megmentsék az ő kis vagyonukat, családi örökségüket, amelyet apáiktól kaptak — hogy az, hogy ebbe a szomorú helyzetbe belejutottunk, önhibánkon kívül történt. Tudom azt, hogy ez nem helyi jelenség, hanem világjelenség, de

r reánk magyar kisgazdákra szomorú és kétségbeejtő. Éppen azért tudom mégegyszer Örömmel üdvözölni ezt a törvényjavaslatot, amely módot nyújtott arra, hogy a szerencsétlen, nehéz helyzetbe jutott kisgazdák sorsa némileg talán jobbra fog fordulni, Tudom azt is, hogy nem mindenkit lehet megmenteni ennek a törvényjavaslatnak keretében, mert hiszen vannak egyes vidékeken