Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-72

Az országgyűlés felsőházának 72. ülése azok ellen kifogást nem lehet tenni, mindezekből a szempontokból tehát meg tudnám állapítani, hogy a Felsőház szívesen is fogadp a mindkét törvényjavaslatot. Az elhangzott észrevételek nem is egyik vagy másik intézkedés ellen szólottak, hanem inkább egyik vagy másik intézkedés helyes megmagyarázására törekedtek. Hogy azonban valóban így van-e, méltóztassék megengedni, hogy e tekintetben a magam jogászi álláspontját kifejtsem. (Halljuk! Halljuk!) Vargha Ferenc ő excellenciája és később hozzá csatlakozva Szőke ő méltósága felvetett egy kérdést, amely nem nyer szabályozást a két törvényjavaslatban: a jogegység kérdését. Valóban olyan kérdés ez, amellyel eddig nem foglalkoztunk és nem is foglalkozhattunk, mert a katonai büntetőbíráskodás egészen más anyagi törvényekkel dolgozott, mint a polgári büntetőbíráskodás^és így lehettek ugyan a jogelméletben hasonló felfogások, de a jogalkalmazásban, más tételes törvények alkalmazása mellett, nem is juthattak abba a helyzetbe, hogy a jogegység kérdését bármiféle vonatkozásban érintsék. Megengedem, hogy amikor most a katonai büntetőtörvénykönyv egyetlen szakasszal inkorporálja az egész polgári büntetőjognak nemcsak kódexét, hanem az Összes hozzátartozó törvényeket is, abban a pillanatban felmerül az a kérdés, hogy szabad-e, lehet-e tűrni, megengedi, lehetővé tenni, hogy ugyanazokat a törvényes jogszabályokat, tehát a polgáriakat, másként magyarázzák adott esetben a polgári bíráskodás során, mint a katonai bíráskodás során. Bizonyos vonatkozásban már történt intézkedés ennek érdekében az életpeléptetési törvényjavaslatban, amelynek 100. §-a arra gondolt, hogy meg legyen a lehetősége annak, — és ez a szándéka, r törekvése mind a honvédelmi, mind az igazságügyi kormánynak — hogy a katonai hadbírák és a polgári büntetőbírák előképzése, tudományos kiképzése lehetőség szerint egy legyen, s alkalom és mód kínáltassék arra, sőt később kötelezővé is tétessék, hogy kölcsönösen joggyakorlati éveket töltsenek el az egyik, illetőleg a másik szolgálati ágban. Egyrészt az a körülmény, hogy egyenlő jogászi nevelésen fognak átmenni, másrészt az, hogy ugyanazt a büntetötörvenykönyvet kapják kézbe, mind a két helyen — most nem szólok a külön katonai büntetendő cselekményekről, hanem csak arról, hogy a büntetendő cselekmények legnagyobb tömegénél ugyanazt a büntetőtörvénykönyvet kapják kézhez — kétségtelenül közel hozza őket ahhoz, hogy gondolkozásuk egy nevezőre jusson. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a királyi Kúria jogmagyarázó tevékenysége olyan rendkívüli tekintéllyel párosul, amely tekintély előtt eddig is kétségtelenül meghajoltak hadbíráink is, mert sokat tanultak tőle, — sohasem tapasztaltam, hogy olyan tudományos viták keletkeztek volna, hogy lényegbevágó kérdéseket a hadbírák másként akartak volna eldönteni, mint ahogy irányadó tekintélyével azt a Kúria eldöntötte — meg vagyok győződve róla, hogy elsősorban inkább elméleti jelentősége van annak a lehetőségnek, amelyet Vargha Ferenc ő excellenciája itt figyelmünkbe ajánlott. Mégis az ő nagy bölcseségét irányadónak és kötelezőnek tekintem abban a tekintetben, hogy megállapítsam, hogy a legbehatóbb an megfontolás tárgyává kívánom tenni a honvédelmi miniszter úrral egyetemben azt, hogy egy bizonyos olyan eshetőségre t való tekintettel, amely talán mégis kínálkoznék, hogy a judikatúrában esetleg mégis f eltérések mutatkoznának, a jogegység érdekében, amely egy a törvény tiszteletének biztosításával, — mert az a 1929. évi december hó 13-án, pénteken. 77 törvény, amelyet kétféleképpen lehet magyarázni, tekintélyéből veszít — ne jöjjünk-e minél előbb a t. törvényhozás elé megfelelő külön javaslattal. (Helyeslés.) Ez az egyik kérdés, amelyet méltóztatott tárgyalni. A fegyverhasználat kérdésében nem szeretnék most részletes vitába bocsátkozni, hiszen erről már volt alkalmam többször nyilatkozni a bizottságban is. En a magam részéről azt hiszem, hogy az az ellentét is, amely előadónk ő méltósága és Vargha Ferenc ő excellenciája között van, csak látszólagos. Mert igaz az, hogy a büntetőtörvénykönyvnek a jogos védelmet szabályozó szakasza nem azonos ennek a 38. ^-mak harmadik pontjával, de amikor a 38. § 3. pontjának azt vetik szemére, hogy ez az önbíráskodást iktatja törvénybe, ezzel szemben teljes joggal lehet arra hivatkozni, hogy ez nem önbíráskodás, hanem ez is a jogos védelemnek egyik változata. Itt tehát nincs ellentét. Itt csak világosan vannak kidomborítva bizonyos iiüanszok ő excellenciája felszólalásában, és én azt hiszem, mi se keressünk itt ellentétet, és a joggyakorlat sem fog ellentétet keresni. Ellentétet keresnek egyesek, aláhúzzák ezt a szakaszt, aláhúzzák azért, mert megmaradtak annál a gondolkozásnál, amely élt bennük akkor, amikor még idegen szellemű volt a hadsereg és idegen szellemű volt a bíráskodás is hosszú időn át, míg végre kizárólag magyar kézbe nem került a magyar csapatoknál a honvédbíráskodás; ebből az időből származik az ellenszenv ezzel a szakasszal szemben, de éppen azért, mert megváltoztak a viszonyok, és mert ma ízig-vérig nemzeti hadseregünk és nemzeti katonai bíráskodásunk is van, ezek az ellenérzések elavult csökevények. EzzelT a szakasszal szemben tehát jogászi szempontból nem lehet kifogást emelni, nemzeti szempontból pedig elavult ellenérzésnek kell ezt minősítenem. A hadiállapot kérdésében ő excellenciája kifejtette a maga nézetét. Legyen szabad itt nekem rámutatnom arra, hogy a külföldi államokban hogyan értelmezik azokat az eseteket, amelyeket szintén hadiállapotnak kell tekinteni, mint ahogy nálunk annak kell tekinteni a belső lázadás esetét vagy a határvédelmi zavarokat. Angliában hirtelen lázadás esetén, sőt fegyveres zavargók ellen is a kormány elrendelheti a szükséghez képest polgári egyéneknek katonai bíróság elé állítását; a működő csapatok kísé-, rete katonai bíráskodás alá tartozik. Vagyis beáll mindazoknak árjogszabályoknak hatálya, amelyek nálunk például háború idején, lázadás esetén, határvédelmi zavarok esetén lépnek hatályba. Németország még tovább megy, és törvényének 9. §-a azt mondja, hogy a háború idejére szóló szabályok nyernek alkalmazást a közbiztonságot veszélyeztető lázadás — Aufruhr — miatt elrendelt hadiállapot tartamára is. Méltóztatnak látni, milyen messzire mennek és mennyivel messzebb mennek ezek a külföldi államok, mint mi akkor, amikor a mi törvényünk esunán az ország belső békéjét súlyosan veszélyeztető lázadás esetére adja meg ezeket a jogokat. Csak rá akarok mutatni arra, hogy az a Svájc, amelynek békéjét egy világ garanciája védi, a maga részéről még a békében is sokkal töibb esetben állítja a katonai bíróság elé a civilt, mint bármilyen más állam, mert amely állam békében él és össze tudja hasonlítani a maga sorsát azoknak az államoknak sorsával, amelyeknek háborúkat kellett átszenvedniük, sőt legutóbb a világháborút is, mondom, az az * állaim tudja legjobban értékelni a békét és ép14"