Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-83

Az országgyűlés felsőházának 8$. ülése négy alapelv fokozatos érvény re juttat ásat sürgessem. Nem állóik egyedül, ha a takarékosság elvének érvényesülését keveslem. Tudom, hogy rendkívül nehéz dolog az igényeket leszállítani és különösen nehéz lemondani arról, amihez már hozzá voltunk szokva, és fájdalmas dolog lemondani olyanokról, amiket az észszerűség és szívünk egyaránt jóknak, hasznosaknak, szépeknek tüntet fel. Aki azonban nem számol anyagi helyzetével, az tönkrement nemcsak akkor, ha könnyeLműen él, de még akkor is, ha a legnemesebb és legszentebb célok megvalósítását anyagi erején felül forszírozza. Be kell végre látnunk, hogy szegények vagyunk, hogy vagyoni feleslegünket éhes szomszédaink magukhoz ragadták, hogy a magyar poilgiárság emberfeletti áldozatokkal egy, az egiéiszi világon elismert csodát művelt, midőn a magyar álllamiháztartás egyensúlyát előteremtette, de hogy odaadta a maga utolsó tartalékát; be kell látnun'k, hogy az ország tőkéinek nagyrésze elveszett hadikölcsönben, devalvációban, hogy új tőkeképződés úgyszólván nincs, hogy magángazdaságunk ma elsorvadt a pénztelenség és a szegénység miatt. Ez a helyzet parancsolólag követeli a takarék osságot. A trianoni Magyarország kénytelen megtagadni magától még olyan kiadásokat is, amelyeik akármennyire hasznosaknak és szépeknek látszanak, de amelyek az abszolút szükségesség határán túlmennek. Az egész vonalon le keDl szállítani igényeinket, de semmi esetre sem szabad új igényeknek szabad utat engedni. Ez, nem tagadom, szonaorú és fájdalmas, de ebben az önfegyelemben rejlik egyszersmind az igazi erő, az. igazi lelki nagyság, amely végül diadalmaskodik. Aminthogy egyrészt keveslem a takarékosságot, éppúgy keveslem másrészt az igazán produktívnak felismert gazdasági ágazatok dotálását. A takarékosság által nyert öszszeget véleményem szerint erre a tételre kell átkönyvelni, mert e nélkül gazdasági fellendülésre nem számíthatunk. Ezen a téren a takarékosság csak abban nyilvánulhat meg, hogy csak olyan befektetéseket szabad eszközölni, amely befektetések a tőkét kamatostól, busásan megfizetik. De a gazdasági problémák sorozatát meg kell oldani, mert ez^ a megélhetés problémája, a nemzet exisztenciális problémája, tehát abszolút szükséglet Hogy talpra kell állítani megtépázott magángazdaságunkat, azt mindannyian valljuk, s ezen a téren éppoly kevéssé támadhat nézeteltérés, mint a körül, hogy külkereskedelmi mérlegünk passzivitását redukálni kell. Mindezekre bátor voltam rámutatni, és mivel nálamnál sokkal kiválóbb szónokok a mostani vitában foglalkoztak e bajok orvoslásával, én csak egy-két olyan részletkérdésre kívánom^ az igen tisztelt kormány figyelmét felhívni, amelyek talán látszólag alárendeltebb fontossággal bírnak, de amelyek nemzetgazdaságunk harmonikus fejlődése szempontjából mégis nagy figyelmet igényelnek, mert hiszen gazdasági életünk olyan, mint egy mozaik, amely kisebb és nagyobb kövekből^ áll és amely csak tervszerűen összerakva képez egyöntetű 'képet. Talán jobban összehasonlíthatnám egy nagy komplikált géppel,^ amely számtalan alkatrészből és kerékből áll, amelyeknek harmonikusan kell egymás'ba illeszkedniük, hogy azután zavartalanul kifejthesse a gép teljes erejét. Mivel a mezőgazdasági kérdések, amelyeket érinteni akartam, más szónokok itt már 1930. évi június hó 25-én, szerdán. 28Ô igen kimerítően tárgyalták, ezekre nem akarok kitérni, csak egészen per tangentem szeretnék egy gazdasági ágra rámutani, amelyről tudtommal nem törtnt említés, és ez a magyar komlótermelés. Csak a földmívelésügyi miniszter úrhoz fordulok azzal a kéréscél, hogy a magyar komlótermelést, amely a magyar^ földmívelésügyi minisztérium kezdeményezésére és támogatásával létesült, gazdaságossá és lehetővé tegye. Mert a szándék ezzel az volt, hogy söriparunk ne legyen kénytelen külföldről beszerezni ezt a tételt, hanem, hogy itt Magyarországon produkáljuk a szükséges komlómennyiséget. (Helyeslés.) Ez azonban nagy befektetéssel és igen nagy rezsiköltséggel jár, s ezzel szemben a magyar söriparosok ma is külföldről szerzik be komlószükségleteiket, és a magyar komlótermés vagy teljesen eladatlan, vagy olyan nevetséges áron kél el, hogy itt csak a magyar komlótermelés teljes csődjéről lehet beszélni. Kérdezem tehát az igen tisztelt földmívelésügyi miniszter urat, mit szándékozik tenr.i a magyar komlótermelés megmentése érdekében, mert ezt az a gazatot vagy meg kell szüntetni, vagy versenyképessé, életképessé kell tenni. (Egy hang a középen: Életképessé kell tenni!) Ezekután csak néhány gazdasági (kérdéssel kívánok egy kissé részletesebben foglalkozni, (Halljuk! Halljuk!) mert hiszen közgazdaságunknak e mostohagyermeke okozza a legnagyobb gondot külkereskedelmi mérlegünkben. A behozatali áruk között értékben a legelső helyen áll a fa 150 millió pengővel, holott az utána következő importáru, a pamutszövet már csak 83 millióval szerepel. Utána következik a szén 62 rnillióval, és így fokozatosan következnek évi behozatali cikkeink lefelé. Látjuk ebből, hogy első helyet foglalja el, és hogy a fa összbehozatalunknak értékben 13%-át teszi ki: ha pedig külkereskedelmi mérlegünket veszszük, a külkereskedelmi passzivitásnak majdnem a felét teszi ki. Egyszer már erről a helyről foglalkoztam ezzel az egész kérdéskomlexummal, amikor a külföldi faneműek és fatermények vámmentességét kifogásoltam, igaz, hogy kevés eredménynyel. Ez azonban nem tarthat vissza attól. hogy ma ismét két fontos erdőpolitikai kérdést ne vessek fel. Lehetetlen a kormány földmívelésügyi politikáját bírálni a nélkül, hogy ki ne térjünk arra az igazán mostoha bánásmódra, amelyben a magyar erdőgazdaság és különösen ennek gazdasági vonatkozású kérdései részesülnek. Azt hiszem, mindenki természetesnek találná, hogy most, amikor erdőink annyira megapadtak, hogy a faválasztékokban való szükségleteinknek alig 5, legfeljebb 30-ig terjedó %-át tudtuk itthonról fedezni, akkor a kormány a magyar erdőgazdaság teljesítőképességét és versenyképességét növelje és a belföldi termelésű faanyagok értékesítését megkönnyítse. Indokolttá tenné ezt az is, hogy — amint éppen az előbb említettem — fabehozatalunk az összbehozatalnak 13%-át teszi ki. Elsőrendű kötelessége volna tehát a kormánv zat minden egyes ágának arra törekedni, hogy még a gyengébb minőségű magyar fatermékek értékesítését is lehetővé és gazdaságossá tegye, a jobb minőségű vagy egyenlő minőségű külföldi fával szemben. A magyar erdőgazdaságnak ez a ikívánsága^ nem új, nem is szokatlan, mert hiszen egy másik őstermelés! ágazatot, tudniillik a magyar széntermelést, a kormány már régóta mindazokban a kedvezményekben