Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-81

Az országgyűlés felsőházának 81. ülése 1930. évi június hó 23-án, hétfőn. 235 politikai szempontból vizsgálni a költségvetésre vonatkozó törvényjavaslatot és ilyen pártpolitikai nyilatkozatok helyett inkább az ország állapotával szokott foglalkozni és az ebből levont következtetések alapján szokta a költségvetést elfogadni vagy visszautasítani. Ha csekélységem is bátorkodik a költségvetés során ilyen észrevételt tenni, inkább azért teszem, hogy a kormánv tagjai is lássák azt, amit mi meglátunk és talán esetleg ők nem látnák, és ihallják azt, amit uni hallunk, de nekik talán netm volt módjukban meghallani. Nem kívánok foglalkozni a költségvetés számszerű tételeivel, mert hiszen a Felsőháznak nem is tartozik hatáskörébe, hogy a költségvetést számszerűleg bírálja. Mindenekelőtt nagyon sajnálom azt, hogy az itt elhangzott 'beszédek során ismételten szembeállították a fővárost a vidékkel és több felszólaló t. tagtársam nehezményezte azt a favorizációt, amelyet a főváros élvez az ország többi részének, a vidéknek és főleg a falunak terhére, hogy a belügyminisztérium mindenféle megrendelést a. fővárosban intéz el; hogy legutóbb is a Kormányzó úr ő főméltósága jubileuma alkalmával a főváros kapta a hetedik Duna-hidat s hogv ezzel szemben a falu nem kapott semmit, a falun nincs víz és a falu út- ' jai járhatatlanok. Ezt mind mint nagy sérelmet adták elő és nem tudják megmagyarázni és elfogadni azt, hosrv a főváros a kormány kedvence legyen a többi gyermekkel szemben. Mélyen t. Felsőház! Én ezt nagyon fájlalom, mégpedig azért, mert belőlem ma nem a fővárosi ember szól elsősorban, hanem szól a vidéki ember, és én a vidék szempontjából sajnálom elsősorban, hogy mindig és mindig félreértést okoz az, amikor egy nagyra kifejlődött főváros bizonyos túlérettséget mutat a vidékkel szemben és a kormány a fővárosnak ezt a nagyságát kötelességszerűen kell, hogy honorálja és tovább fenntartsa, s akkor ezt nehezményezik. Arról nem is beszélek, hogv a főváros lakossága ennek a nagyságnak a terhét hordozza is, mégpedig olyan mértékben, hogy én, aki vidéken nem egy helyen szintén adófizető polgár vagyok, merem mondani, hogy nem hordozzuk olyan nagy mértékben a terheket, mint hordozza a főváros lakossága. Merem mondani, hogy a főváros polgársága igen nagy áldozatokat hozott azért, hogy ez a főváros olyan nagy legyen, amilyen lett, és igen nagy áldozatokat hoz ma is azért, hogy ez a nagyság fenntartassák és fejlesztessék. Ha azt nézzük, hogy a kormány e mellett — most eltekintek a jubileumi ünnepségektől és azok megörökítésétől — országos áldozatot is hoz, amikor megépíti a hetedik Duna-hidat, amely — merem mondani — megint nem kizárólag a főváros lakosságának érdekeit szolgálja, hanem éppúgy szolgálja a vidék érdekét is; akkor talán méltóztassanak figyelemre méltatni azokat az áldozatokat is, melyeket a főváros a vidék érdekében hoz. Elsősorban felemlítem a közegészségügy érdekében hozott áldozatokat, a kórházak fenntartásával járó kiadásokat, azután egyéb közrendészeti kiadásokat, amelyekben a főváros igen nagy részét hordozza a költségeit azoknak az intézményeknek, amelyek a vidéket is érdeklik. (Ügy van! Ügy van!) Nem akarok itt mérleget felállítani, nem kívánom, hogy megállapítsuk, ki hoz több áldozatot, csak azt kívánom, ihogylm egyszer az országgyűlés bölesesége çs a kormány akarata elhatározza, hogy a főváros javára az államnak is kell valami áldozatot hoznia, méltóztassék azt úgy tekinteni, hogy ez nem speciálisan az ország lakossága egy részének érdekében eszközölt beruházás, hanem az egész ország számára eszközölt beruházás, amely kell, hogy egyformán gyümölcsözzék az ország minden lakosának. Sajnálattal látom, hogy a vidéknek nincs útja és nincs ivóvize. A kormány igyekszik utakat építeni, szerintem azonban nem egészen helyesen, mert a luxusutak helyett az egyszerű és szükséges közlekedési utak volnának kiépítendők. De méltóztassanak nekem elhinni, hogy itt nemcsak a kormánynak van kötelezettsége; itt kötelezettsége van a törvényhatóságoknak és a községeknek is. (Ügy van! Ügy van!) Hivatkozom arra, hogy ugyanakkor, amikor szomorúan kell megállapítani, hogy az ország nagy csomó vármegyéjében községek községek mellett vannak, amelyeknek nincs járható útjuk, Csanád megye például, ahol pedig kő az egész vármegye területén nem talál íható, már 20 évvel ezelőtt kiépítette az ő várimegyei útjait. Minden községnek van a vármegyei központtól és a járási központtól megközelíthető, köves útja és ezt megcsinálta az akkori alispán, a jelenlegi felsőházi tag (Ellenzés.) a nélkül, hogy akár állami segítséget, akár pedig különös nagy megterhéltetést a törvényhatóság számára igénybevett volna. Meg lehetett csinálni tehát ezt régebben is. Es ne méltóztassék rossz néven venni, ha én, aki abban a vármegyében otthon yagyolk és otthon vagyok egy másik vármegyében is, emebben igen szomorú állapotokat látok. Ez a vármegye, jól lehet a vármegye területén a központ mellllett ott van a kőbánya, elmegy egy másik törvényhatóiság területére követ vásárolni és évek óta nem képes egyetlen kilométer utat sem kiépíteni, amiből kénytelen vagyok megállapítani, ne méltóztassék azon csodálkozni, hogy egy bizonyos elmaradottság mégis van, amelyet én nem is merek egyedül és kizárólag a kormány számlájára írni. (Ügy 'vari! a jobboldalon) Legfeljebb azt mondhatom, sajnálattal látom, hogy a kormány nem vette észire ezt az aberrációt, nem tiltakozott ez ellen és jóváhagyott ilyen határozatokat. Ami a vízkérdést illeti, az sem új keletű kérdés és nyugodt vagyok, és megint hivatkozom egyes törvényhatóság-okra és egyes községekre, amikor azt állítom, hogyha a többiek is követték volna ezeknek példáját, akkor máskép állanánk ebben a kérdésben. Itt megint elsősorban Csanád vármegyére kell hivatkoznoni, ahol ugyanabban az időben ugyanolyan áldozatokat hoztak a vízkérdés megoldása érdekében és ha más vármegyében is a községek és törvényhatóságok is nagy áldozatokat hoztak volna, nem kellett volna odaijntnnnk, hogy most hirtelen mindenit az államtól várunjk és nem kellett volna odajutnunk, hogy azon panaszkodunk, hogy egész községeknek nincs .ivóvizük, ugyanakkor, amilkör azok a községeik luxusberuházásokat csinálnak, luxuskiadásokat eszközölnek és egy 2000 lakosú község, amely 8—9 tagú közigazgatási szervezetet tart fenn, nem képes egy évben egy artézikút fúrására 1500 pengőt áldozni. Megállapítottam, hogy ezekben a községekben — van olyan is, amelyben személy szerint érdekelve vagyok — éppen felényi közigazgatási ember elegendő volna és ha csak egyetlen emberrel kevesebbet tartanánk, az a szükséges artézikút már régen megfuratható lett volna. Méltóztassék a mélyen t. Felsőháznak ugyanazzal a tárgyilagos szemmel nézni a doll-