Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.
Ülésnapok - 1927-78
Az országgyűlés felsőházának 78. ülé ben felállítottam azt a tételt, — tartom ina is, állom ma is — hogy a kormány nemcsak kötelességét teljesítette ama többszáz magyar állampolgárral szemben, akik ebben a kérdésben érdekelve voltak, hanem ellenkezőleg, ha nem tette volna azt, ahogy tette és amint tette, megérdemelte volna a vád alá helyezést. (Ügy van! Ügy van!) Mert olyan kormány, amely annyi száz magyar alattvalónak érdekeit és a külföld részéről ért sérelmét nem teszi magáévá és azzal nem azonosítja magát, nem állhat meg a közvélemény előtt. (Ügy van! Ügy van!) Ha viszont ezt megállapítom, akkor önként merül fel egy további kérdés, amelyre feleletet kell adnom, 'az, íhogy kielégítő-e anyagilag az az eredmény, amelyet a kormánynak ebben az ügyiben sikerült elérnie? Ismét fenntartás nélkül jelentem ki, hogy nem kielégítő. De viszont ismét fel kell tennem az ellenkérdést: a viszonyok és a helyzet ismeretében lett volna-e mód jobb megoldás kieszközlésére? Itt ismét azzal kell felelnem legjobb meggyőződésem szerint, felelősségem tudatában, hogy nem lett volna. S mi lett volna a következménye annak, ha a kormány — minthogy teljesen kielégítő megoldást neon sikerült elérni ezen a ponton — ezért megszakítja a tárgyalást és nem vállalkozik annak a felelősségnek viselésére, amelyet ezért a megoldásért viselnie kell? Következett volna az, amire gróf Apponyi Albert fényes beszédében a Képviselőházban már rámutatott: a jóvátételi bizottság a maga szuverén hatáskörében eldöntötte volna a jóvátételi kérdést. Hogy oedig onnan mi várni valónk lett volna, arról bőven volt alkalmunk az évek folyamán a jóvátételi bizottság egész működése alatt meggyőződni. (Ügy van! Ügy van!) Ezzel szemben ott állott az optánsügyeknek elintézetlen volta, és pedig beláthatatlan időig, szerintem véges-végig elintézetlen volta. Mert hiszen méltóztatnak emlékezni, minő titáni küzdelmet folytatott a kormány gróf Apponyi Albert útján a Népszövetségben azért M jogért, amely a békeszerződés tételes rendelkezései alapján kétségtelenül megillet bennünket, hogy pótbírót küldjön ki a Népszövetség a bíróság működésének biztosítására. S mindennek tételébe egy olyan külpolitikai helyzet teremtődött volna Magyarország hátrányára, amely külpolitikai helyzetnek alakulásáért aligha vállalhatta volna a kormány az ország súlyos szemrehányása nélkül a felelősséget, ha ezt az országra hárítja. Ez a külpolitikai helyzet, illetőleg ennek alakulása Hága és Párizs után a legfőbb aktívuma ennek az egész megegyezési komplexusnak, mert^ ez gyökeresen változtatta meg Magyarország külpolitikai helyzetét. Hága előtt, illetőleg az első párizsi konferencia után Magyarország volt a bűnbak a párizsi konferencia meddőségéért. Magyarországra támadt a világsajtó, Magyarországot okolták a nagyhatalmak, Párizs után, illetőleg Hága után megfordul a helyzet: a nagyhatalmak elismerik Magyarország lojalitását, elismerik Magyarország kormányának abszolút megbízható voltát, vagyis Magyarország iránt rokonszenv nyilatkozik meg az első párizsi konferencia utáni ellenszenv helyett. Bármilyen nagy súlyt fektettünk is, és kell fektetnünk ennek a külpolitikai helyzetnek változására, azt túlbecsülni még sem szeretném. Amilyen örvendetes az a hangulatváltozás, épp annyira el kell készülve lennünk arra, hogyha ismét eljönne egy idő, egy kérdés, amelyben Magyarországnak jogait kellene megvédenünk a kisentente-államokkal 1930. évi május hó 27-én, kedden. 167 szemben, ez a rokonszenv hamar el fog múlni, és bár nem lesz az agresszivitásnak az a foka, amely azelőtt volt, de politikai érdekek irányítván a külpolitikát, a mi érdekeink azokkal szemben akkor alárendeltek lesznek. Amint^ mellőztem az optánsügy elvi kérdését, azonképpen^ nem szeretnék kitérni — hiszen decemberi beszédemben megvilágítottam ezt a kérdést is — arra a méltatlan támadásra, amelynek a miniszterelnök úr volt kitéve a Képviselőházban és a sajtó egy részében az optánsügyben tanúsított magatartásáért. Mégis engedjen meg nekem ebben a vonatkozásban a miniszterelnök úr egy megjegyzést. A miniszterelnök urat ebben a tekintetben egy tragikum kíséri és fogja kísérni. Most azért támadják, mert az optánsügy et bekapcsolta, most azért támadják személyében is, mert az optánsügyet képviselte s én megjósolom a miniszterelnök úrnak, hogy nagyon hamar eljön az idő, amikor az optánsok fogják támadni, amiért az ügyet elintézte. (Derültség.) Azt hiszem, beigazoltam, hogy az első kérdést, amelynek megoldását vártuk, s amelyre a Felsőház határozata vonatkozott, sikerült az adott helyzetben a lehetőség határain belül megoldani. A második kérdés a 250. § jövendő kérdése, a magyar állampolgárok jogbiztonságának kérdése, amennyiben ezen a területen jogbiztonságról beszélni lehet, hogy t. i. a 250. § a jövőre biztosítva van-e! Ebben a tekintetben nem változott semmi a múlthoz képest; a 250. § hatálya a magyar állampolgárokra nézve fenn van tartva a jövőre nézve is, a statusquo alapján áll a megállapodás, a megegyezés, azzal a kis eltéréssel, hogy a kisentente-országok a maguk jogi álláspontját ebben a kérdésben elvben fenntartották, ami gyakorlatilag nem jelent semmit: a 250. §. a jövőben újabb sérelmekért igénybe vehető. Áttérek mármost arra a kérdésre, hogy vájjon megóvta-e a kormány az ország érdekeit a jóvátétel kérdésében is? Méltóztatnak tudni, hogy itt a kormány vállalt 1944-től kezdve 1966-ig évi 13'5 millió aranykoronát kitevő fizetési kötelezettséget. Méltóztassék elengedni annak a kérdésnek vitatását, hogy vájjon jóvátétel címén vállalta-e, vagy pedig egyéb kötelezettségek címén. Tudtommal, meggyőződésem szerint — minthogy a tárgyalások azon részén a miniszterelnök úr hívására jelen is voltam — kizárólag egyéb kérdések címén vállalta, azon tartozások kiegyenlítésére, amelyek a békeszerződésből kifolyólag függetlenül a jóvátétel kérdésétől fennállanak. De annyira közömbös, mélyen t. Felsőház, hogy ezen vagy azon a címen vállalta-e, szemben azzal a ténnyel, — és ez fontos ebben a kérdésben — hogy ezen megegyezés következtében és alapján Magyarországgal szemben a jövendőben semmi néven nevezendő jóvátételi követelés nem támasztható, a jóvátételi kérdés tehát végleg el van intézve. (Ügy van! Ügy van!) Az első kérdés, amely ennél a tehervállalásnál felmerül, az, hogy megbírjuk-e pénzügyi szempontból ezt a 13*5 millió aranykorona évi terhet? Ennek kapcsán felmerül egy másik sokat vitatott kérdés, — végeredményben meddő kérdés, leszek bátor rámutatni — hogy hogyan is állottunk azon bizonyos aktív vagy passzív szaldó tekintetében, és ismét felmerül az a kérdés, amelyet már az optánskérdésnél voltam bátor felvetni, hogy vájjon elkerülhető lett volna-e ennek a megterhelésnek a vállalása, illetőleg az ország megterhelése, 29*