Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-78

168 Az országgyűlés felsőházának 78. i Mélyen tisztelt^ Felsőház! Itt kapcsolatba kell hozni a kérdéssel az úgynevezett bienscédés-k ügyét is, amelyre leszek bátor később visszatérni. Az a kérdés tehát, megbírjuk-e a 13'5 millió aranykorona évi megterhelést? Nem szólok itt azokról az apró kötelezettségekről, amelyek ezen a 13 '5 millió aranykoronán felül állanak: a vegyes döntőbírósági ítéletek, azok, amelyek ellenünk már meghozattak, ahol tehát a fizetési kötelezettség fennáll, és azok, amelyek még folyamatban vannak. Meggyőződésem szerint ezeket be kellett volna számítani a 13'5 millió aranykoronába, ettől tehermentesíteni kellett volna az országot. Nem sikerült az alku következtében, mert hiszen a megterhelési követelés sokkal nagyobb volt, mint a megegyezési összeg. A 13'5 millió aranykoronára vonatkozólag az a helyzet, (hogy 1943-ban lejár az utolsó részlete a 200 milliós jóvátételi tehernek, ami 14 millió az utolsó három évben. A fedezet tehát a felszabaduló összegben van meg. Felszabadul azonkívül a népszövetségi kölcsön annuitása is. Igaz, hogy ez majd igénybe vétetik más kölcsön fedezésére, de a (megterhelés szempontjából nem közömbös, hogy minő tételek szabadulnak fel akkor, amikortól kezdve az új teher az országra hárul. Egy 921 milliós nettó budget mellett — iaz üzemek költségvetése nélkül — 13'5 millió aranykorona évi megterhelés pénzügyi szempontból, azt hiszem, különös aggodalomira okot nem »szolgáltat. Ez mindenesetre^ súlyos összeg, amelyet jobb volna belső szükségletekre fordíthatni, de még mindig jobb egy biztos megegyezés, mint egy bizonytalan kérdést az ország gazdasági helyzetében függőben tartani. (Ügy van! ügy van!) Mármost tegyünk egy futó összehasonlítást az összeg tekintetében a kis Bulgáriával, hogy azzal hogyan bánt el a hágai konferencia, mert azzal hasonlíthatjuk esiak össze a mi (megterhelésünket. Ausztria egészen más lapra tartozik. Ausztriánál a helyzet az, hogy addig az időig, ameddig lebonyolódik az összes jóvátételi fizetés, a második német fokozatot kivéve, — tudniillik 1966-ig — Ausztria nem lenne abban a helyzetben, hogy bárminő fizetést teljesíthessen, mivel az ő összes jövedelmei le vannak kötve az úgynevezett relief-kölesönre és a népszövetségi kölcsönre, amelyekkel kapcsolatban az azt garantáló hatalmak kötötték ki, hogy Ausztria még jóvátétel címén sem vállalhat kötelezettséget, rá tehát kötelezettséget hárítani teljesen meddő lett volna. Eltekintve egyéb politikai okoktól, amelyeket talán felesleges itt részleteznem, Ausztriának volt egy olyan eszköze, •amellyel hatást gyakorolhatott és állandóan hatást gyakorol a nagyhatalmakra: az Anschluss kérdése. (Ügy van! Ügy van!) Mármost Bulgária példáját véve, a mi 921 milliós nettó budgétünkkel szemben áll Bulgáriának 278*5 milliós budgetje, pengőben átszámítva. Lakosainak száma 34%-kal kevesebb, mint Magyarországé. S mégis Bulgáriát megterhelte a hágai konferencia 36 éven át átlag évi 12 millió svájci frankkal. Mélyen tisztelt Felsőház! A teherbíróképesség szempontjából nem közömbösek azonban azok a más terhek sem, amelyeket nekünk még a békeszerződésből folyólag viselnünk kell. Itt csak egy tételt említek: az úgynevezett caisse commune papírokat, a háború előtti adósságokat, amelyek az innsbrucki egyezményben, később pedig a prágai pótegyezményben rendeztettek. Itt is felmerült a kritika során az a vád, az lése 1930. évi május hó 27-én, kedden. a támadás, hogy miért nem rendeztetett ez a kérdés is egyidejűleg ezzel az egész komplexummali Hát igen, t. Felsőház, a felelet erre nagyon egyszerű. Az egyesített bizottságban a pénzügyminiszter úr Ő excellenciája megadta erre a választ, legyen szabad azonban erre itt is visszatérnem. Nem rendeztetett ez a kérdés azért, mert egyrészt teljesen független matéria attól, másrészt mert nem rendeztethetett. Nem pedig azért, mert semmi összefüggés nincs azokkal az elszámolással, amelyek a békeszerzői désből folynak, és részben, sőt túlnyomórészben egészen más hitelezőkkel állunk szemben, a békeszerződésen kívüli államokkal, amely államoknak, különösen — mint legnagyobb hitelezőnek — Németországnak, azután Hollandiának, Svájcnak és egyéb semleges országoknak polgárai semmiféle vonatkozásba nem hozhatók és nem voltak hozhatók a hágai konferenciával. Ezeknek az államoknak részesedése a háború előtti államadósságokban — a háború előtti szelvénybeváltást véve alapul, mert más adat ennek megítélésére nem áll rendelkezésre — több, mint fele a követeléseknek. Ezeket az államokat, mint nem részeseit a békeszerződésnek, nem lehetett a hágai egyezménybe bevonni. Viszont másrészt itt magánkövetelésekkel, magánhitelezőkkel áll szemben a kormány, és nem egyedül a magyar kormány, hanem az összes adós államok, a régi osztrák-magyar monarchia utódlásából folyólag. Végül nem volt bevonható ez a kérdés azért sem, mert az innsbrucki és prágai egyezmények adósok és hitelezők közötti csoportokkal megegyezést létesítettek, nemzetközi szerződést, amelyet természetszerűleg csak azok módosíthatnak, akik a megegyezést létesítették. Visszatérek, mélyen t. Felsőház, a főkérdésre és foglalkozni kívánok egészen röviden annak a bizonyos aktív és passzív szaldónak kérdésével. Legyen szabad, szemben a t. minisztelelnök úrnak a Képviselőházban felállított passzív szaldójával, hangoztatnom azt, hogy én teljesen hibásnak tartom itt egy szaldó felállítását. Lehetetlen tudniillik. Lehetetlen, mert a legfőbb komponense a szaldó kérdésének, a jóvátétel kérdése egyáltalában nem értékelhető, nem állítható be, minthogy ez tőlünk független tényezőnek teljesen önkényes, megfellebbezhetetlen döntésétől függ. (Szőke Gyula: Kényszertől!) Tehát nem állítható fel számszerű szaldó. Mint a t. felsőházi tag úr közbeszólásában méltóztatik mondani, teljesen a kényszerhelyzettől, teljesen az önkénytől függött, vájjon terhelnek-e bennünket és mivel terhelnek. Ha az aktív és passzív szaldó kérdését akarom felállítani, minden számbavehető tételi be kell állítanom. Azt, hogy passzívák vagyunk, tudjuk. Sőt merem állítani, hogy messze azokon a számokon felül vagyunk passzívák, mint amelyekről a Képviselőházban szó volt. Merem állítani, hogy meg nem egyezés esetén, ha függőben maradnak ezek a kérdések, sokkal rosszabbul végezhettünk volna, mint ahogy a 13"5 millióval sikerült az ügyet elintézni. Itt kell megemlítenem, — amit bátor voltam már említeni — a biens cédés kérdését, amelylyel rajtunk feltétlenül sérelem esett. Sérelem a békeszerződés tételes rendelkezései érteimébeiy Nem taglalom ezt a kérdést itt. bármily érdekes volna is, de volt szerencsém erről legutóbb! beszédemben részletesen nyilatkozni, amikor sérelmünket a békeszerződésből^ levezettem, hogy tudniillik a jóvátételi bizottságnak meg kelleti volna állapítania', végérvényesen a biens cédés értékét. Akkor kitűnt volna, ihogy szemben azokkal a követelésekkel, amelyek a jóvátétel-