Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-58

82 'Az érszággynlés felsőházának 58. ülése 19$9. éri június hó 4-én, kedden. van, hogy a tagtársaknak meg nem felelő magatartása a bizottság tekintélyét le ne ront­hassa. A kisgyűlés intézményét igen helyeslem. A törvényhatósági bizottság közgyűlése ugyanis igen nehézkes, és a legegyszerűbb kérdés meg­oldását is megnehezíti a sokféle felfogás felme­rülésével. Azonkívül a közgyűlés tagjainak nagy része teljesen közömbös a városi ügyekkel szemben és a közgyűlésre el sem jár. így igen helyes, hogy alakul olyan testület, amely sokkal mozgékonyabb, amelybe a törvényhatóság ügyei iránt érdeklődők fognak kiküldetni, akik ott kö­telességeiket pontosan teljesíteni fogják. Igen helyes az az intézkedés, hogy a kisgyűlésnek hanyag tagjai tagságuk elvesztése mellett szo­ríthatók a pontos részvételre. Nem helyeselhe­tem azonban, hogy a kisgyűlés tagjainak egy részét a főispán nevezi ki a törvényhatósági bi­zottság tagjai közül. A kisgyűlés azért alakul, hogy a közgyűlés hatásköréből elvont egyes ügyeket a saját hatáskörében elintézzen, amely ügyek a törvényhatósági bizottság közgyűlése elé nem is kerülnek. Átruházott hatáskörről van tehát szó. Ezt az átruházást szerény néze­tem szerint, senki más nem gyakorolhatja, mint maga a közgyűlés, amely megbízza egyes tagjait az átruházott hatáskör gyakorlásával. Ebben az átruházott hatáskörben működő kisgyűlésen tehát csak az általa delegált egyé­nek foglalhatnak helyet. Az autonómia meg­sértésének tekintem, ha ebbe a kisgyűlésbe a tagok egy részét állami közeg, a főispán nevezi ki. En nem tudok rá precedenst, hogy önkor­mányzati testületbe, közalkalmazottak kivételé­vel, hatósági kirendelésnek volna helye és nem is szeretnék ilyen precedenst alkotni. Itt nem a kormány, vagy a főispán elleni bizalmatlanság, hanem tisztán elvi meggyőződés vezet. A fő­ispánnak úgy is megvan a felebbezési joga, amellyel minden helytelen intézkedést meg­akaszthat. Azonkívül magasnak tartom az 50.000 pengőben meghatározott határt, amelyen belül a kisgyűlés hatáskörébe tartozik a hatá­rozat. Ezt feltétlenül mérsékelném abban a meg­győződésben, hogy a kisgyűlés maga is feszé­lyezve fogja magát erezni ily fontos kérdésben határozni, és felelőssége tudatában inkább a köz­gyűlésre bízná a döntést, ami a közönség köré­ben is feltétlenül nagyobb megnyugvást keltene. A törvényhatósági bizottság feloszlatására vonatkozó intézkedéseket sem tartom olyan veszélyeseknek, mint azokat sokan szeretnék feltüntetni. A feloszlatás kötelező bejelentése az országgyűlésnek, a panaszjog, a panasznak elég gyors elintézése, az új választásoknak egy féléven belül való foganatosítása, a kisgyűlés­nek bővített hatáskörben való állandósítása elég biztosítékot nyújtanak a kormánynak eset­leges törvénytelen és erőszakos intézkedései és a törvényhatósági élet megszakítása ellen. Egyébként meg vagyok győződve, hogy ilyen feloszlatásra nem kerülhet a sor, csak igen ki­vételes, rendellenes állapotok fennállása esetén. Még nagyobbnak kellene lennie a zűrzavarnak, ha a kisgyűlés is megtagadná a működést és kormánybiztos kinevezésének az esete merülne fel. Mindez csak úgy képzelhető, hogy teljesen kaotikus viszonyok keletkeznek, amikor vagy a kormány hibájából, vagy pedig a törvény­hatóság hibájából olyan ellentétek és félreérté­sek támadtak, amelyek minden rendes^ műkö­dést teljesen lehetetlenné tesznek. Ha már ilyen állapotok uralkodnak és nem lehet kölcsönös megegyezésre jutni, akkor már csak az erőszak marad hátra, amelyet ebben a javaslatban szen­tesítve látok, bár az ilyen szentesítést helyeselni nem tudom. Az ilyen szentesített erőszakosko­dás azonban, felfogásom szerint, a felelősséget nem szünteti meg, és ha ez a kormány hibájából történt, a felelősségrevonás joga nem enyészik el a törvény dacára sem, amit a törvény nem is szándékolt. A városi tanács megszűnése a közigazgatás­ban nagy egyszerűsítést jelent és az ügyek gyor­sabb elintézését biztosítja. Az alaposságot ki néni záró gyors elintézés igen lényeges kelléke a közigazgatásnak. Ertem ezt nemcsak az első­fokú, hanem a legfőbb hatóságokra, tehát a minisztériumra is. A minisztérium a fennálló törvényes rendelkezések szerint köteles a hozzá felterjesztett ügyeket záros határidőben felül­vizsgálni, azokat elintézni és határozatait meg­hozni, mert különben a felterjesztett határozat jogerőssé és végrehajthatóvá válik. Es mégis azt tapasztaljuk, hogy az ilyen ügyek a mi­nisztérium mesterkedése folytán hónapokig, sőt évekig elhúzódnak, a nélkül, hogy azok érdemle­ges elintézést nyernének és így nem emelkedhet­nek jogerőssé és végrehajthatókká. A miniszté­rium ugyanis a rendelkezésére álló határidő el­telte előtt értesíti a törvényhatóságot rövid öt szóban, hogy «az ügyet tárgyalás alá vettem*. Ennek a lakonikus kijelentésnek varázshatásá­val szemben a törvényhatóságok tehetetlenek, és összetett kezekkel kell várniok, sokszor nagy anyagi kár felmerülésével, míg a felsőbb intéz­kedés leérkezik. Ez, igen t. Felsőház, tarthatat­lan állapot és azon feltétlenül segíteni kell, mert egyébként az autonómia és a közigazgatás tel­jesen lehetetlenné válik, a helyrehozhatlan ká­rosodásért pedig jóvátételt senki sem nyujt. Még csak a tisztviselők minősítésére sze­retnék néhány szóval kitérni. A javaslat ugyanis előírja, hogy a közigazgatás körében fogalmazási tennivalók ellátására hivatott állásokra csak az alkalmazható, aki jogi, ál­lamtudományi vagy közgazdasági egyetemi tudori oklevelet szerzett. Evvel szemben áll a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr felfo­gása, aki hallomás szerint a tudorságot, mint minősítő fokozatot megszüntetni kívánja és annak megszerzését csakis tudományos műkö­dés elismerése gyanánt kívánja fenntartani. Ezt az ellenmondást később tisztázni kell a megalkotandó minősítési törvénnyel. Addig is azonban ezt a rendelkezést elfogadom és egye­bekben is helyeslem a képesítésre vonatkozó rendelkezéséket, aanelyekkel megfelelő tiszt­viselői kar megalapozását biztosítva látom. Kötelességemnek ismerem még annak han­goztatását, hogy a legjobb intézmény teljesen elértéktelenül megfelelő tisztviselői kar nélkül és megfelelő tisztviselői kar elég garanciát nyujt arra, hogy elégtelen vagy meg nem fe­lelő intézmény dacára is feladatát közmeg­elégedésre fogja megoldani. Büszkén tekint­hetünk a közelmúltra, amikor a törvényható­sági és közigazgatási tisztviselők hazafias és lelkiismeretes működésének volt köszönhető nagyrészben az ország rendje és nyugalma mindaiddig, amíg az eltévelyedett irányzat minden rendet lehetetlenné tett. Annak hely­reállítása megint csak ennek a buzgó tisztvi­selői karnak segítségével volt lehetséges. Ez a tisztviselői kar gyakran olyan helyzetbe ke­rült, amikor törvényben elő nem írt feladato­kat kellett megoldani és gyakran a törvény­nek meghaladott intézkedései ellen kellett cselekedni. Ha mégis megtalálta és fenntar­totta az erkölcsnek az útjait, az saját erkölcsi magaslatának tulajdonítandó, aanelyért a tisztviselői karral szemben elismerésünk leró-

Next

/
Oldalképek
Tartalom