Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-55

Az országgyűlés felsőházánál- 55. ülése 1929. évi március hó 13-án, szerdán. 27 műhelyek, a kovácsműhelyben pedig lakatos- és kovácsmesterek képeztetnek ki stb. Kétségtelen azonban az is, hogy mindez még nem elég arra, hogy teljesen nyugodtan nézhessünk elébe annak az időnek, amikor nagyobb tömegekben fognak szabadságolásra kerülni a 12 evet kiszolgált katonák. Ezeknek átlaglétszáma évente 3000 fő körül fog mozogni. 3000 fő elhelyezkedése a csonka országban a mai gazdasági viszonyok között igazán nagyon nehéz és gondot okozó feladat. Azért bejelenthetem, hogy minisztériumomban már elkészült egy törvényjavaslat, amely most a többi társminisztériumok előtt fekszik tárgyalás és véleményadás végett, amelyet azután közös erővel igyekszünk majd közös megegyezés alapján fedél alá hozni, s amelynek tárgya az volna, hogy a régi, úgynevezett továbbszolgáló kiszolgált altisztek elhelyezésére vonatkozó törvényt, természetesen a változott viszonyokhoz módosított formában, az egész honvédlegénységre kiterjesszük, hogy ezáltal is biztosítsuk ennek az éveit kiszolgáló kontingensnek nehézség nélküli elhelyezkedését az életben. Ami már most azt a kérdést illeti, amelyet szintén előttem felszólaló mélyen tisztelt felsőházi tag úr vetett fel, hogy szerette volna, ha ez alkalommal a nyugdíjas tisztek és rokkantak ellátásának kérdése is rendeztetett volna, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az ebben a keretben nem rendeződhetik, nem pedig azért, mert bár a kormány mindkét kérdést a szívén viseli és bár ezek a kérdések nem tartoznak közvetlenül az én tárcám hatáskörébe, de annálfogva, hogy eminenter kihatásuk van katonai kérdésekre is, természetszerűleg szemmel kísérem őket, mégis ezek elsősorban pénzügyi kérdések. Méltóztatnak tudni, hogy a nyugdíjasok ellátására nézve történtek már bizonyos kezdeményező lépések tavaly, amelyek az úgynevezett régi nyugdíjasok helyzetének javítására irányultak, és amelyekre a kormány annakidején kijelentette, hogy maga is csak kezdő lépésnek tekinti, és mihelyt az ország Pénzügyi helyzete megengedi, ezen a megkezdett úton tovább kíván haladni. A rokkantkérdésre nézve meghozatott a rokkantak ellátására szolgáló, rokkant-adóra vonatkozó törvény, amely azonban, sajnos, nem hozta meg azt a pénzügyi eredményt, amelyet tőle a népjóléti miniszter úr várt, úgyhogy ennek az adónemnek ellenére, amelynek jövedelmét tisztán erre a célra fordítják, a rokkantak ellátása ma még mindig nincs megoldva. A helyzet az, hogy azt mondhatom, hogy a 100 százalékos és 75 százalékos rokkantak ellátása az ország mai szegényes viszonyai között félig-meddig megfelelőnek mondható, ellenben a kisebb százalékos, az 50 százalékos és a 25 százalékos rokkantak kérdése kétségtelenül még megoldatlan. Természetes, hogy ezen a téren is, amint a Pénzügyi viszonyok megengedik, az illetékes miniszter úr tovább fog menni a mai helyzetnél. A Társadalombiztosító Intézetbe való bekapcsolódást is méltóztatott szóvátenni. Ezzel a kérdéssel ennek a törvényjavaslatnak megszerkesztése és meghozatala előtt behatóan foglalkoztunk, mert hiszen akkor már tárgyalás alatt volt az országos Társadalombiztosító Intézet felállításának kérdése is. A tárgyalások, a megtett számítások azt az eredményt mutatták, hogy amennyiben bekapcsolnánk ezeknek a honvédeknek kér desét az Országos Társadalombiztosító Intézetbe, rosszabbul járnának, mint ahogy járnak most enpek a törvényjavaslatnak alapján. A helyzet tudniuk az, hogy természetszerűleg csak ugyanolyan kategóriába lettek volna sorozhatok, mint a hasonló kereseti viszonyok között lévő más foglalj za

*i ágak. Ha a kincstár megfizette volna helyettük a megfelelő biztosítási díjat, végeredményben a 12 év kiszolgálása után kisebb összegeket kaphattak volna a Társadalombiztosító Intézet útján, mint ahogy ma a végkielégítés róluk gondoskodik. Ezért ejtettük el ezt a kombinációt. Természetes azonban, hogy amikor a polgári életben elhelyezkedőek, abban a kategóriában, amelyben elhelyezkedtek, tagjaivá válnak az Országos Társadalombiztosító Intézetnek és annak az intézetnek összes előnyei természetesen rájuk is kifognak terjedni. Nem kívánom a mélyen t. Felsőház figyelmét tovább igénybe venni. Azt hiszem, hogy méltóztatnak tisztán látni ennek a törvényjavaslatnak intencióit, méltóztatnak következményeit is látni, talán csak még arra mutatnék rá, hogy egyike azoknak az okoknak, amiért ezzel a törvényjavaslattal az ország áldozatkészségét igénybe vesszük, az, hogy reméljük, hogy jobb anyagot fogunk tudni kapni a honvédségbe önkéntes szolgálatra, mint amilyet eddig kaptunk. Természetszerű, hogyha az, aki önkéntes szolgálatra jelentkezik, tudja, hogy szolgálati kötelességének bevégzése után módot nyújt neki az állam arra, hogy jövendő elhelyezkedése biztosítva legyen, jobb anyag belépése remélhető. Már pedig erre súlyt kell fektetnünk, mert hiszen, mint előbb mondottam, ez a kis hadsereg a java kell hogy legyen a jónak, mert csak akkor érheti el a célját. Természetes, hogy ez a hadsereg, amely a trianoni szerződés alapján szervezkedett, bármilyen kitűnő legyen és bármennyire a legmagasabb nívóra emelnénk is kiképzését, felszerelését és szellemét, még mindig nem felelhetne meg azoknak a céloknak, amelyeket egy országnak hadseregétől követelnie kell. (Ügy van! Úgy van!) Megfelelhetne abban az esetben, ha a trianoni szerződést ránk erőszakoló hatalmak megfelelnének azoknak a kötelességeiknek, amelyeket ők ugyanabban a szerződésben vállaltak. (JJgy van ! Ügy van !) Ük tudniillik azt vállalták, hogy a legyőzött hatalmak katonai leszerelése az első lépés az általános katonai leszereléshez, ük azt vállalták, hogyha a legyőzött hatalmak katonai leszerelése végrehajtatott, akkor ők a maguk részéről ugyanarra az útra fognak lépni, és hadseregeiket megfelelőleg le fogják szerelni. Ismétlem tehát, amennyiben a győztes hatalmak ezt a kötelezettségüket beváltanák, és hasonló arányban restringálná valamennyi állam a hadseregét, mint ahogy a miénket restringálták, akkor igenis megfelelhetne ez a kis honvédség is feladatának. Ha azonban, mint ahogy a tények mutatják, ezek a hatalmak a katonai leszerelést vagy nem tudják, vagy nem akarják végrehajtani, (Felkiáltások : Nem akarják !) akkor ez olyan egyenlőtlenséget szül Európán belül a győző és a legyőzött államok között, amely egyenlőtlenség örök időkig fenntartható nem lesz, mert ellenkezik az igazsággal, mert ellenkezik Európa nyugalmával, mert nemhogy biztonságát szolgáltatná azoknak, akik ma folyton tovább fegyverkeznek, hanem éppen a bizonytalanságot növeli azáltal, hogy robbanóanyagot, lehetetlen állapotok fönntartására szolgáló robbanóanyagot halmoznak fel. (Ügy van! ügy van ! a Ház minden oldalán.) Így tehát a jövőre nézve katonai szempontból két út áll előttünk nyitva. Az egyik az, amelyen járunk ma, és amely annyit jelent, hogy minden tőlünk telhető eszközt fölhasználunk arra, hogy azokat a hatalmakat, amelyek a leszerelés kötelezettségét magukra vállalták, de nem teljesítik, minden erkölcsi eszközzel igyekezzünk rábírni, hogy tényleg erre az útra lépjenek. Ha ez eredményre nem vezetne, akkor majd meg kell, hogy nyíljék a másik út, meg kell, hogy nyíljék az az út, hogy minden európai nemzet, minden európai