Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-55

-I Az országgyűlés felsőházának 55. ülése 1929. ért'március hó 13-án, szerdán. Kérem a jegyző urat, hogy a bizottság jelentését felolvasni szíveskedjék. Kühne Lóránt jegyző (olvassa a bizottság jelentését.) Elnök : Kolossváry Mihály ő méltósága kíván szólani. Kolossváry Mihály: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen tisztelt Felsőház! Ne méltóztassék megütközni azon a talán különleges, szokatlan dolgon, hogy ennél a katonai javaslatnál én, mint pap felszólalok. Teszem ezt azért, mert a honvédség ügyét nem tisztán katonai ügynek tekintem, hanem a magyar nemzet egyik legkedvesebb, legjobban megbecsülendő ügyének. (Ügy van ! Ügy van !) Kétségtelen, hogy ez a törvényjavaslat a nyomorúságos trianoni helyzetnek szükségszerű következménye. Éppen azért, amikor a törvényhozás ezt a törvényjavaslatot tárgyalja, úgy vélem, hogy kétféle érzés üli meg a nemzet lelkét. Az egyik a fájdalom érzése, hogy ennek a vitéz magyar nemzetnek ilyen törvényjavaslatra szüksége van, a másik a jövőben való bizakodás és reménység érzése, hogy dacára minden vérveszteségünknek, megcsonkulásunknak, kiraboltatásunknak, mégis a mi nemzeti önállóságunk kisded hajtásának, függetlenségünk zálogának: a magyar honvédség legénységének tudunk ajándékot, elismerést, jutalmat, pálmaágat nyújtani. A szerencsétlen világháború összeomlása, az utána következő nagy dolgok, a forradalmak, a bolsevismus és a trianoni diktátum rettenetes sok csapást zúdítottak a mi nemzetünkre. De nemcsak csapásokat, hanem bizonyos irányban hasznos tanulságot és tapasztalatokat is adtak ennek B nemzetnek : az igazi hősiességnek fogalmát élő valósággá ezek a napok tették. Ezekben a napokban azt mondhatnám, hogy a megcsonkítás könnyeiből, mint gyöngykagyló szenvedéseiből a gyöngy, született meg a mi legdrágább, legféltettebben őrzött nemzeti intézményünk, az önálló, minden izében nemzeti és magyar honvédség, amely mai szerény, talán úgy mondhatnám, fegyverképtelenségében, akcióképtelenségében is, és a mi félbéna helyzetünkben is a magyar nemzetnek büszkesége és jövendő nagyságunk biztos reménye, amely szomszédainknak mostani fegyvertelenségünkben is félelmetes réme, a jövendő Magyarországnak, Nagy-Magyarországnak pedigzáloga. Ez a honvédség csont a mi csontunkból, vér a mi vérünkből, amely mint élő valóság áll előttünk. Ezért a honvédségért mi minden áldozatra készek vagyunk, arra az áldozatra is, amelyet ez a törvényjavaslat kíván a nemzettől. Bármilyen megítélés alá essék is az önálló hadsereg becsértéke a nemzetek kultúréletében, egy bizonyos, és ez az, hogy míg az önálló hadsereg a múltban sokszor az abszolutizmust szolgálta és nem mindenben volt a nemzet akaratának hűséges kifejezője, ma ez a honvédség bizonyos destruktív irányzatokkal, államfelforgató, társadalombomlasztó törekvésekkel szemben hivatva van arra, hogy a nemzet haladásának kimagasló őre és védője legyen, ö a rend, ő az erő a mi társadalmunkban, ő a rend és erő a mi államháztartásunkban, és ezért, habár nem mondhatjuk el azt, hogy ma minden magyar állampolgár egyúttal katona is, de azt elmondhatjuk, hogy minden magyar honvéd egyúttal magyar állampolgár is. Ebben a kettős vonatkozásban, ennél a kettős jellegénél fogva a magyar honvédség a legbensőbben, a legszorosabban fonódik egybe a polgári társadalommal és eggyé vált azzal. Ez ma célja, rendeltetése és helyzete a mi kis magyar honvédségünknek. Van egy távolabbi cél is. Nem akarom ezt a távolabbi célt érinteni, nem kívánok erről beszélni, egyszerűen csak rámutatok erre. Mindannyian egészen új honfoglalás előtt állunk. Körülöttünk új világrend keletkezett, új határokkal, új szomszédokkal, tehát új kötelezettségekkel. A mi ifjaink egészen új térképről tanulják egy új kor szomorú történetét, és elmondhatjuk, hogy «novus ab integro rerum nascitur ordo», a dolgoknak egészen új rendje keletkezett; új honalapítás előtt állunk, hogy a régit visszaszerezhessük. Ebben a második honalapításban a mi honvédségünknek nem lehet csak az a szerepe, mint ahogy azt Trianon megcsinálta és ránk kényszerítette, hogy honvédségünknek egyszerűen csak rendőri teendője van, ebben a második honalapításban honvédségünknek részének kell majd lennie. A trianoni békediktátum megfosztotta a mi nemzetünket minden szabad nemzetnek attól a jogától, hogy saját belső ügyeit, tehát hadseregét is, tetszése szerint rendezhesse be. És míg körülöttünk a szomszédok mind fegyverkeznek, szaporítják haderőjüket, szállítják hadianyagaikat, addig minket arra kényszerítettek, hogy a lefegyverzést a legszigorúbban vigyük keresztül és minket, Európának legszegényebb népét kényszerítettek arra, hogy a legdrágább módon — mint a törvényjavaslatban látjuk — csak zsoldos hadsereget tarthassunk fenn. És bár minket megfosztott Trianon attól, ami minden nemzet létalapját képezi, hogy legyen az ő haladásának, békéjének, nyugalmának, biztonságának, határainak megfelelő hadserege és tarthasson megfelelő haderőt; bár minket, Európának jóformán legvitézebb népét, amely saját vére hullásával védte évszázadokon keresztül a nyugat műveltségét a kelet barbárságával szemben, megfosztottak hadseregünktől : annak ellenére, hogy ez így következett be, mi azért bízva bízunk, bízunk elsősorban a történelem logikájában, amely ezt a fejtetőre állított trianoni állapotot vissza fogja állítania józan ész szintjére, bízunk abban, hogy a mi vitéz honvédségünk szabad fejlődésével, önjogú berendezkedésével és akcióképességének visszaszerzésével valóra fogja majd váltani valamikor távolabbi célját is. Bízunk különösen abban, hogy az isteni gondviselés minket oda fog segíteni, hogy a reánk rakott bilincseket az idő vasfoga szét fogja morzsolni ; bízunk abban, amit Trianonban elfelejtettek; abban a természeti igazságban, hogy ha a hömpölygő víz áradatát nem engedjük rendes mederben lefolyni és folyammá fejlődni, akkor az elönti az egész határt és tengerré változtatja a termőföldet is; ha egy nemzetnek, amelyet ezeréves harcos múltja katonává edzett, nem adnak rendes, fejlődésképes, sztratégiai színvonalon álló, geográfiai helyzetünknek megfelelő haderőt, akkor szívében, lelkében és vágyaiban katonává válik az egész nemzetnek apraja és nagyja és akkor egy nyugodt, egy békésen munkálkodó, békés helyzetet teremtő katonaság helyett Európa előtt fog állani egy elégedetlen, elkeseredett és forrongó katona nemzet, amely nem kívánatos sem nekünk, sem szomszédainknak. (Ügy van! a jobboldalon.) Mi ezt nem kívánjuk, nem akarjuk, nem óhajtjuk ; mi békét akarunk. Mi a békés fejlődés emberei vagyunk; de ha nem engednek minket békében fejlődni, a felelősség azoké, akik a békés fejlődés lehetőségeitől őrült módon megfosztottak bennünket. A törvényjavaslathoz nekem bíráló szavam kevés van, hisz ez az egyetlen útja van a mi nyomorúságos helyzetünkben annak, hogy a katonai pályát tiszteltté, becsültté, megkülönböztetetté tegyük polgártársaink előtt. Szociális szempontból is kiváló fontosságúnak tartom ezt a javaslatot.