Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-55

.1: országgyűlés felsőházának 55. ülése 1929. évi március hó 13-án, szerdán. i^"> Méltó kiegészítése azoknak az intézkedéseknek, illetve alkotásoknak, amelyeket a törvényhozás az utóbbi időben létesített. Én csak szerettem volna és azt hiszem, a mélyen t. Felsőház közérzületével is találkozik tiszteletteljes szavam : ha már ezt megelőzőleg valamikép közmegnyugvásra rendeztetett volna nemcsak a legénységnek, amely e törvény által nyert rendezést, hanem a nyugdíjazott katonatisztek és azok hátramaradottainak helyzete is. Mi tudjuk, látjuk az életben, hogy a nyugdíjas tisztek milyen, valósággal nyomorúságos életre vannak kárhoztatva. Meg vagyunk győződve arról, hogy a lelkekben benne él a vágy, benne él az akarat, megvan a jószándék, egyedül csak az anyagi képesség hiányzik. De szerettem volna és kívánatos lett volna, hogyha ezzel a törvényjavaslattal parallel, ezzel kapcsolatosan közmegnyugvásra megoldást nyert volna a világháború rokkantjainak kérdése is; mert kétségtelen, hogy azok, akik hosszabb éveken keresztül becsülettel teljesítették a nehéz katonai szolgálatot és visszamennek a polgári életbe, méltók arra, hogy ne dobassanak ki a polgári élet küzdőterére minden segítség nélkül. De éppen ilyen méltányos az is, hogy akik nem néhány évet áldoztak a hazáért, hanem egy egész életet, mert ez áldozatkészségük jelét, a rokkantságot egész életükön keresztül hordozzák magukkal, hogy ezeknek ügye is közmegnyugvásra rendeztessék, a nemzet hálája ne feledkezzék meg ezekről se és ne legyenek kénytelenek ezek a szerencsétlen hajótöröttek kintornával a kezükben, koldústarisznyával a hátukon házról'házra vándorolni. Mélyen t. Felsőház! Mi nagyon szegény nemzet vagyunk, sokszor halljuk ezt emlegetni. Takarékossági bizottságaink vannak és más egyebek. Tudjuk azt, hogy nem bírunk minden jogos igényt kielégíteni, és sokszor az anyagi képesség hiányát pótolnia kell a szeretetnek, a szeretet melegének és gyengédségének; szociális szempontból ennek a két hatalmas erőnek : a szeretetnek és a gyengéd ségnek sokkal erősebb vonzó és mozgatóereje van, mint a rideg anyagi kielégítettségnek. Azért említem ezt, mert ha nem tudunk nagy dolgot adni a katonai szolgálatból a polgári életbe visszavonuló legénységnek, akkor legalább adjunk egy olyan csekélységet, amely a nemzetnek nem jelentene semmit sem, de annak a katonaszolgálatqt tett fiatalembernek, amikor kimegy a polgári életbe, jelent becsülést, megtiszteltetest, jelent elismerést és kiváltságot többi polgártársaink előtt és alkalmas arra, hogy a katonai szolgálatot becsültté, tiszteltté és mindenek felett — ami fontos, nemzeti érdek — kívánatossá tegyük többi polgár^ társaink előtt. így pl. csak megemlítem, nagyon jó lenne, hogyha ezeknek a katonaviselt egyéneknek, amikor kikerülnek a polgári életbe, megadnánk azt a bonumot, amely ugyan - mondom — nem sokat jelent a nemzet szempontjából, az ő szempontjukból azonban nagy erkölcsi értéke lehet annak, hogy az Országos Társadalombiztosító Intézet áldásaiban ott kinn a polgári életben akár egészen díjmentesen, akár díjkedvezményezetten részesüljenek. Nem kívánok e tekintetben egyáltalában javaslatot tenni, csak a miniszter úr ő excellenciája nagybecsű ügyeimébe ajánlom ezt jövő programmja szempontjából. De már most is megvalósítható az, amit én minden anyagi remunerációnál fontosabbnak tartok nemzeti szempontból és ami tudomásunk szerint részben már a megvalósulás útján is van a katonaságnál, s ez az, hogy a honvédlegénység azon idő alatt, míg a katonai szolgálatot teljesíti, nemcsak a katonai elméleti és gyakorlati tudásokban nyerjen kiképzést, hanem módot kell neki nyújtani arra, hogy azokat a közismereti tárgyakat, de különösen a nemzeti érzéssel átszőtt, átitatott szociális tudást és ismereteket elsajátíthassa az a fiatalember, aki a katonaságnál szolgál. Miért tartom én ezt szükségesnek? Hiszen tudom, hogy e tekintetben már történt bizonyos haladás a katonai szolgálatnál, de ennek az intenzivitását, ennek elmélyítését kívánom én. És miért? Azért, mert rendkívül fontos nagy horderejű dolognak tartom nemzeti szempontból azt, hogy amikor ezek a fiatalemberek visszamennek a polgári életbe, visszamennek az ő falujokba, akkor ne csak azt a végkielégítési összeget vigyék magukkal, hanem, vigyék magukkal azt a hitet, azt a meggyőződést, hogy a magyar honvéd-legénység a nemzeti testnek egy megbecsült része, a nemzeti közösségnek tiszteletreméltó tagja, amelynek erkölcsi és szellemi kiképzése a honvédség vezetőségének legfőbb gondját képezi. Azt szeretném, mert fontos nemzeti érdeknek tartom, hogy amikor ezek a fiatalemberek visszamennek az életbe és egyik-másik itta városban a gyárakban helyezkedik el mint munkás, ott verejtékezi ki a kenyerét, akkor ott annyi kedvezőtlen körülmények között is úgy legyenek körülbástyázva a nemzeti érzéssel, hogy hirdetői és apostolai lehessenek annak az igazságnak, hogy az ő szociális helyzetükkel való törődés a nemzet vezető tagjainak gondolatvilágában benne él. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a honvéd-legénység már ma is, fegyverképtelen állapotában is, a kultúra útján és kapcsán tétessék részesévé a második honfoglalásnak. Nem kívánom hosszasabban igénybe venni a mélyen t. Felsőház nugyrabecsült figyelmét, tehát befejezem beszédemet ós teszem ezt egy idézettel. Gróf Apponyi Albert úr ő excellenciája nemrégen tartott egyik beszédében azt a kijelentést tette, hogy mi magyarok a nemzetek összeütközésének országútján fekszünk; kevesen vagyunk és fajrokonaink nincsenek Európában. Azután felveti a kérdést, honnan merítsünk tehát erőt magunknak a fennmaradáshoz? Ugyanő ezt feleli rá: egyedül önmagunkból. Eszembe jut ebből az, hogy amikor II. Rákóczi Ferenc veszni látta országát, akkor a külföldhöz fordult segítségért. Biztatást, Ígéretet, dicséreteket, elismerést quantum satis kapott minden részről, de segítséget sehonuan sem. Ekkor írta neki Bercsényi azt az örök nevezetességű nagy igazságot: «Nagyságod pedig Istenen kívül ne bízzék senkiben másban, mint önerejében; mert hiába minden mediacio, hiába minden korrespondencia, ha saját fegyverünk csorbul.» Mélyen t. Felsőház! Minden nemzet annyit ér, amennyit azon a mérlegen, amelyen a nemzetek értékét megmérik, elsősorban erkölcseinek tisztasága, másodsorban szellemi emelkedettsége és harmadsorban hadseregének rendezettsége mutat. Ezért én szívemben hálával eltelve tekintek e törvényjavaslatra és azt a részletes tárgyalás alapjául örömmel fogadom el. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Kíván még valaki a törvényjavaslathoz hozzászólni •' (Nem!) Ha senki szólni nem kíván, a vitát bezárom. A honvédelmi miniszter úr ő excellenciája kíván a szólás jogával élűi. Grőf Csáky Károly honvédelmi miniszter : Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! (Halljuk ! Halljuk !) Azok után a gyönyörű szavak után, amelyekkel az ellőttem szólott felsőházi tag úr a honvédséget, annak hivatását, a nemzethez való viszonyát ecsetelte, tulajdonképpen alig van mit szólanom ehhez a javaslathoz. így inkább csak szakszerű magyarázatokkal kívánok szolgálni arról, hogy miért született meg ez a javaslat abban a formában, ahogyan azt a Felsőház elé hoztuk 5'