Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-64

210 Az országgyűlés felsőházának 64. összeg az ország magángazdasági helyzetén, mennyivel segíthetné elő kivitelre kerülő cikkeink versenyképességének fokozását, ha ez akár hasznos beruházásokra, akár pedig a közszolgáltatások ilyen arányú leszállítására volna felhasználható. A tisztviselői létszámnak megfelelő csökkentése, amint azt a pénzügyminiszter úr programmjába fel is vette, elérhető is lesz, én tehát csak arra vonatkozóan vagyok bátor a pénzügyminiszter úrtól felvilágosítást kérni, hogy ennek a nem minket terhelő, de általunk viselt nyugdíjtehernek az utódállamokra való áthárítására van-e némi reménységünk, vagy pedig nincs, és ha erre belátható időn belül remény nincs, nem lehetne-e bizonyos megállapodást vagy egyességet létesítenünk az utódállamokkal abban az irányban, hogy egy hosszúlejáratú állami kölcsön, amortizációs kölcsön legyen felvehető, amelynek segítségével ezt az óriási nyugdíjterhet, amely a most kizárólag ennek a generációnak vállaira nehezedik, hosszú évtizedekre lehetne megosztani. Tudom, hogy ezzel a kérdéssel, az ország közvéleménye, a sajtó is foglalkozott, de a kormány álláspontját ebben a kérdésben nem ismerem. Hiszen Magyarország a szanálás óta állandóan kiegyensúlyozott költségvetéssel rendelkezik, összes fizetési kötelezettségeinek a legpontosabban eleget tett, külföldi addósságainak évi szükséglete az öszszes állami bevételeknek 7%-át alig éri el, így tehát nem tudom, mi ok van arra, hogy a jóvátételi bizottság Magyarországot akár egy beruházási kölcsön lehetőségének felvételétől, akár pedig a trianoni békeszerződés szerint is nem minket terhelő tekintélyes nyugdíjtehernek konvertálásától, vagyis hosszabb időszakra való felosztásától elzárja. Midőn ezekre a személyi kiadásokkal kapcsolatos kedvezőtlen jelenségekre rámutatok, teljes bizalommal tekintek a pénzügyminiszter úr működése elé. aki ezen a legnagyobb részben rajtunk kívül álló okok folytán előállott kedvezőtlen helyzeten minden rendelkezésre álló eszközökkel segíteni igyekszik, és aki már idáig is egész sorozatát valósította meg azoknak az intézkedéseknek, amelyek súlyos viszonyok között levő magángazdaságaink helyzetének némi enyhítésére lesznek alkalmasak. Ezek után mezőgazdasági helyzetünkkel kapcsolatos egy-két kérdéssel leszek bátor foglalkozni. Mezőgazdasági termelésünk jövedelmezősége ma már olyan mélypontra süllyedt le, — és ez a folyamat úgyszólván napról-napra fokozódik — hogy attól félek, rövidesen nem fog akadni olyan gazda az országban, aki üzemének egyensúlyát képes lenne fenntartani. Ha figyelombevesszük, hogy milyen mértékben romlott a helyzet tavaly óta, amikor a tavalyi 27—28 pengős búza ma 18—20 pengőt, a tavalyi 8*5 pengős gyapjú ma két pengőt ér, amikor úgyszólván napirenden yan, hogy a zabot, mint eladhatatlan cikket jelzik a piacon, és amikor a vidéki kereskedők az új árpát 11—12 pengős áron vásárolják össze és^ ezzel szembeállítják azt, hogy a mezőgazdasági munkásbérek 40—50 százalékkal emelkedtek, hogy az eladósodás szélén álló gazdatársadalom a legjobb esetben is 15— 16%-ot kénytelen igénybevett kölcsöneiért fizetni, akkor azt hiszem, hogy itt minden hosszas fejtegetés és kommentálás nélkül mindenkinek tisztában kell lennie az ország mezőgazdaságának szomorú helyzetével. És ebben a nehéz helyzetben, amidőn ezeknek a nehézségeknek leküzdésére már alig-alig volt erő a magyar gazdatársadalomban, egy katasztrofális, talán még eddig soha meg nem élt fagykár csapása llése 1929. évi június hó 24-én, hétfőn. olyan helyzetet teremtett az ország északkeleti részén, a Tiszántúlon, hogyha csak egy nagyarányú segítőexpediciót nem indít a kormány ennek a bajnak enyhítésére, a Tiszántúl gazdatársadalmának legnagyobbrésze a legválságosabb és legsúlyosabb helyzetbe kerül, ötszázhatszázezer katasztrális holdra tehető az a terület, melyen a búza 100% erejéig kifagyott. A gazdatársadalom mindent elkövetett, hogy a fagykárt a tiszántúli területeken megfelelő tavaszi vetésekkel pótolja. Itt elismeréssel kell megemlékeznem a földmívelésügyi és pénzügyminiszter urakról, hogy segítségére siettek a gazdatársadalomnak tavasszal azáltal, hogy tavaszi vetőmagvakat bocsátottak rendelkezésére. Ez a segítség azonban még távolról sem meríti ki azokat az intézkedéseket, amelyek ezzel a fagykárral kapcsolatban a kormányzatra hárulnak. Igaz, hogy a tavaszi vetések a Tiszántúl jól állanak és ez mindenesetre kedvező jelenség, jobb, mintha ezek is pusztulófélben volnának, annak azonban, aki a mezőgazdasági termelés jelenlegi helyzetével tisztában van, tudnia kell, hogy ezek mellett a felhajszolt munkabérek mellett termelt tavaszi kapásnövények rentabilitás szempontjából a gazda számára vajmi keveset jelentenek. Ami a kár nagyságát Illeti, elsősorban az effektív kár az elveszített vetőmagból és az elveszített munkából áll, ami holdanként minimálisan 50 pengőre tehető. Ezenkívül itt van az elmaradt haszon és ha csak közepes búzatermést tételezünk fel és a helyette vetett tavaszi termést szintén közepes jó termésnek vesszük, akkor itt is körülbelül 50 pengő hiány, vagyis kár mutatkozik. Ha ezt a 100 pengő kárt erre az 500—600.000 .katasztrális holdra átszámítjuk^ akkor azt látjuk, hogy 60 millió pengős hiány mutatkozik a tiszántúli gazdatársadalom üzemi tőkéjében, egy olyan üzemi tőkében, amelynek 70—80°o-a a legsúlyosabb feltételű kölcsönökből ered. (Ügy van!) A legnagyobb kár azokon a vidékeken van, ahol az Alföldön a szikes területek óriási menynyi ségei terülnek el, Bihar megyében, Békés megyének egy részén, Szolnok megyében, ahol csak a legextenzívebb gazdálkodást lehet folytatni, ahol kapásnövények eredménnyel való termelése maidnem lehetetlenség. Ezeken r a vidékeken volt a legnagyobb csapás a fagykár, és ezeken a vidékeken legszegényebb a gazdatársadalom. Ezeken a vidékeken a helyzetet legjobban jellemzi ma az, hogy különösen a kisebb gazdák, a kisgazdatársadalom teljesen elveszítette hitelképességét, képtelen legszükségesebb építkezési anyagait a piacon beszerezni, amelyeket eddig hitelben tudott beszerezni, melyet a búzatermésből mindig kifizethetett. Ugyanígy van a vidéki pénzintézetekkel is, amelyek a kölcsönök folyósítását teljesen beszűntették és amelyek, bármilyen ingatlan fedezetet produkál is egy 20—30 holdon aluli gazda, pénzt a kisgazdának nem adnak. Tulajdonképpen nem is adhatnak, mert ha meg is van az ingatlanfedezet ezekre a kölcsönökre, de ezen a vidéken, ahol a gazda bevételének 80°/o-a búzából ered, miután a búza kifagyott, kilátás nincs arra, hogy a gazdának bevétele legyen, ennek következtében tehát a kölcsönvett tőke kamatait fizetni nem tudná. Ez a magyarázata annak, hogy a vidéki pénzintézetek a kisebb^ gazdák részére a biteleket teljesen beszűntették. Különösen felhívom a földmívelésügyi miniszter úr ő excellenciája figyelmét arra, hogy ezeknek a vidékeknek elbírálásánál legyen tekintettel ezekre a különös körülményekre. Itt tehát tenni kell valamit, még pedig egyrészt pénzbeli segít-