Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-63

198 Az otszaggyûiêa felsőházának 63. ülése 1929. évi június hó 22-én, szombaton. van törve; méltóztassék ehhez hozzávenni azt, hogy a királyi Kúriánál nemcsak olyan ügyek vannak, amelyekben a királyi ítélőtábla a fellebezési bíróság, hanem olyanok is, amelyekben a törvényszék az. Es ezek a kevésbbé jártas, az élet tapasztalataival kevésbbé felruházott, a jogtudomány erejével kevésbbé bíró bírák ítélkeznek a ténykérdésben, amikor a ténykérdés a legszorosabban össze van nőve a jogkérdéssel, s akkor a királyi kúriai bíró maga elé véve a pert, nem ítélkezhetik a maga bölcseségével, az életből leszűrt tapasztalatainak gazdag tárházával, hanem el kell fogadnia az alsófokú bíróság által megállapított tényállást, mert a bíró a törvény szerint megindokolta azt, vagyis indokokat hozott fel abban az irányban, hogy ő a tényállást így látja valónak. Igaz, hogy a perrendtartás 534. %-a lehetővé teszi ennek a tényállásnak megtámadását, ha a bíró nyilvánvalóan helytelen ténybeli következtetéssel ítélkezett, illetőleg így állapította meg a tényeket. Ámde nyilvánvalóan helytelen ténybeli következtetés csak az, amely a logika örök törvényeivel van ellentétben. A tapasztalat 'azonban azt mutatja, hogy vannak következtetések, amelyek ezekkel ugyan nincsenek ellentétben, de bölcsebb, igazabb, helyesebb felfogás szerint ugyanezekből a tényekből egészen más tények valóságára lehet következtetni. Miért kell a királyi Kúriát elzárni ettől a lehetőségtől? Annál inkább nem volna szabad elzárni, mert nézetem szerint, ezzel a királyi Kúria tehermentesíttetnék. Tehermentesíttetnék azért, mert nem kellene sok haszontalan, felesleges munkát elvégeznie. Méltóztassék elképzelni, hogy az, aki a pert elvesztette, azt a pert a Kúriánál, vagy a felülvizsgálati bíróságnál, a táblán me«- akarja nyerni. A lehető leg teriedelmeseb periratot adja elő és minden irányban kihasználja a törvénynek ezt a rendelkezését, amely szerint a tényállást megtámadhatja: Mindezeket pontról-pontra vizsgálni kell az előadónak, ellenőriznie kell a ta • ácsnak és a tanács elnökének. Innen van az, hogy amikor egyszerű, rövid, egyoldalas indokolással, az életbölcseségtől áthatottan és a magyar magánjog szabályait alkalmazva, el lehetne dönteni és régente el is döntöttek olyan oereket, az írásbeli eljárás mellett, amikor a tényállás tekintetében még annyi garancia sem volt, mint amennyi most van, — ívekre terjedő indokolásokat kell írni a bírónak, csak azért, hogy kimutassa, hogy a tényállást nem lehetett megtámadni, mert nincs iratellenesség, nincs jogszabálysértés, nincs nyilvánvalóan helytelen ténybeli következtetés. Ennek a munkának negyedrészével elvégezhetné a bíró az eléje vitt ügyben a tényállás helyes megállapítását, és valóra váltaná az anyagi jognak minél nagyobb mértékben való érvényre juttatását. T. Felsőház! En tehát felhívom az igazságügyminiszter úr figyelmét arra, ho^y méltóztassék elbírálás tárgyává tenni azt, hogy nem volna-e célszerűbb a perrendtartás reformjában, amelyet be akar terjeszteni, azt kimondani, hogy a felülvizsgálat helyébe olyan jogorvoslat tétetik, ahol a felülvizsgálati bíróság az első- és másodbíróság által megállapított ténybeli anyag alapján a tényállást maga állapítja meg és alkalmazza arra a helyes anyagi jogszabályt, így sokkal igazságosabb, sokkal megnyugtatóbb ítéleteket kaphatnánk, sokkal kevesebb jogorvoslat volna és sokkal kevesebb ügye és dolga volna a felsőbíróságoknak. Az igazságszolgáltatás jó törvényeket, jó bíróságot, jó ügyvédi és közjegyzői kart tételez fel. Ami elsősorban az igazságszolgáltatás szerveit illeti, az ügvvédi, bírói és jogi kar megfefelelő képessége attól függ, hogy milyen alapon indul ki a képzettség, amelyből azután fakad a gyakorlati életben megnyilvánuló képesség. A jogioktatásnál kell tehát már kezdeni a jó igazságszolgáltatás felépítését. A jogioktatás tekintetében az a felfogásom, hogy elsősorban arra kell szorítani a jogászifiúságot, hogy lehetőleg gyakorlati tárp-yakat tanuljanak, másodszor pedig minél több szemináriumi gyakorlatban vegyenek részt. En a magam részéről a tanszabadság elvének hangoztatása helyett a tankötelezettség elvét írnám alá; tartozzanak eljárni az előadásra, mert az a szabadság, amely szabadosságot jelent, nem szabadság. (Ügy van! Ügy van!) az csak arra való, hogy valaki időt raboljon el macától és a nemzettől. Ha azután a jogi oktatás helyesen van felépítve, akkor a továbbképzésről is kell gondoskodnia az igazságügyi kormánynak. E tekintetben van rendelkezésünk a joggyakornokokra nézve. A kiképzés úgy van szabályozva, hogy az illetők különböző szakokban vehessenek részt. Itt is rámutatok arra a hiányosságra, amelyet az ügyvédi vizsgákon megvizsgált szolgálati ívekből tapasztaltam, hogy tudniillik alig volt egy-két hónapi polgári szolgálatban az, aki hosszú ideig büntetőben volt, mert ott nagyon jól használták jegyzőkönyvezésre, vagy csak telekkönyvi dolgokban működött, mert ott kitűnően tudott bírájának segítségére lenni s így a változatos gyakorlatoskodás teljes mértékben hiányzott. Ezt a rendelkezést tehát teljes mértékben be kell tartani. Ez azonban még nem elegendő abban az irányban, hogy a továbbképzés megfelelő és kielégítő legyen. A továbbképzésnek olyannak kell lennie, hogy kötelező legyen egészen a titkári rangig. Az egész segédszemélyzetnek részt kellene vennie ezekben az úgynevezett továbbképző előadásokban. E tekintetben, bár ilyen kötelező szabály nincs most, mégis a budapesti kir. központi járásbíróságnál fennáll egy ilyen továbbképző tanfolyam; néhányszor magam is előadtam ott és láttam azt a lelkesedést, amellyel az ifjúság az előadásokat felfogja, kérdéseket tesz es tanul. Ez engem arra buzdított, hogy annakidején is megfelelő helyen felszólaljak ebben az irányban. Ezért ezt a gyakorlati kiképzést ajánlom az igazságügyminiszter úr szíves figyelmébe. Kérem, győződjék meg arról, hogy a központi járásbíróság ifjai milyen mértékben haladnak és tegye lehetővé, hogy ez kötelező legyen az összes bíróságokra. A bíróképzés azonban itt még nem állhat meg. A bíróságok bírói tagjai számára is kell, hogy továbbképzés létesítessék. 1913-ban egy ilyen továbbképző tanfolyam létesült itt Budapesten. Ennek a továbbképző tanfolyamnak voltak olyan tárgyai, amelyek a gyakorlati élet különböző mezején mutatták be a fejlődést a bíró számára, hogy lássák, mi az a technikai haladás, lássák, mi az az orvostani haladás, hogyha eléjük ilyen kérdések jutnak, ne egészen nóvumként álljanak ott, és ne történhessék meg velük, hogy a terrazzot és a teraszt mint fogalmakat öszekeverik egymással, ahogy ez meg is történt. Ez azonban még nem kielégítő. A bírák továbbképzése nem volna ugyan kötelező, de lehetne ezt létesíteni minden bírósági székhelyen. Mindenütt akad egy-két lelkes bíró, aki önmagát továbbképzi, s aki folyton újra felmerülő jogesetekről bírótársainak előadást tart és az előadások során a joggyakorlat ismertetésével a bírák továbbképzését teszi lehetővé, amihez ter-