Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-63
se 1929. évi június hó 22-én, szombaton. IW Az országgyűlés felsőházának 63. ülé, egyszerű kis törvény meghozatalát, amely az elévülési időt a modern élet, a fejlődő gazdasági viszonyok és a gyorsan lebonyolódó gazdasági helyzetnek kívánalmaihoz képest 3, 5 és legfeljebb 10 éves ciklusban állapítaná meg, hogy valamely követelés a bíróság előtt érvényesíthető-e, vagy sem. Véleményem szerint, e törvény megalkotása nagy útmutatókő volna abban az irányban, hogy megváltozzék a perek száma. Az elévülés kérdése ilyen megoldásával kiküszöbölődnék a sok feles per megindítása. A szere nosevadász felperes, aki 25 év után igényli a maga követelését, nem fog többet perre vadászni, az alperes, akinek vigyáznia kell az ő bizonyítékaira, nem fog aggódni, ha valahol elveszítette valamely bizonyítékát, hogy most nem tudja az ő jogát megvédelmezni, mert hosszú az elévülési idő és az elévülési idő alatt még mindig ki van téve annak, hogy perrel támadtassék meg. Csak egy példára kívánok rámutatni, amelyet, azt hiszem, a t. Felsőház igen t. tagjai közül sokan tapasztalhattak. A valorizációról szóló 1928. évi XII. te 3. §-a azt mondja, hogy a törvény életbelépése előtt lejárt pénztartozások tekintetében az átértékelés iránt csak e törvény életbelépésétől számított egy éven belül lehet a bíróság előtt az átértékelés végett kérelmet előterjeszteni. Az egy év folyamán is nagyszámú per adatott be, de az év végének közeledtével a perek ezrei érkeztek be csak magukhoz a budapesti járásbíróságokhoz és törvényszékekhez. Ha ezeket a pereket vizegáljuk, azt fogjuk tapasztalni, hogy van köztük olyan is, amely 20—-25 év előtti követelésről szól, de igen sok olyan követelés van, amely a békeidőben vált esedékessé, érvényesítve a háború alatt és az azt követő forradalmak idejében nem lett, és most a valorizációnak lehe tőségét felhasználva, rázúdult ezeknek a pereknek nagy tömege a bíróságokra és az adósokra. Ha ily elévülési törvény már az 1910— 12-es korszakban hozatott volna, — amikor a Magyarországi Bírói és Ügyészi Egyesület állandóan sürgette ilyen törvénynek a hozatalát, magam is igen sokszor felszólaltam az egyesületben, s úgy emlékszem, emlékirat is ment az igazságügyi kormányhoz, amelyet Márkus Dezső bíró szerkezteit, hogy ezt az elévülési törvényt mielőbb hozzák létre — akkor a pereknek sok ezreit már most ebből az egy alkalomból is el lehetett volna kerülni. Ennek az elévülési törvénynek megalkotása pedig nagyon egyszerű dolog most. Magyarország raagánjogi törvénykönyvének javaslatát az igazságügyi kormány benyújtotta. Egy nagyszerű, rendszeres, gyönyörű munka ez, habár vannak részletek, amelyek tekintetében vitázni lehet arról, hogy vájjon azok helyesek-e, de ez a részletéé vita során majd annakidején elintézlie(ö lesz. Magában véve az egész munka egységéé, gyönyörű alkotás. Bocsánatot kérek, hogy itt kitérek most ennek a törvénykönyvnek életbeléptetése, illetve a törvénykönyvnek törvényerőre emelése kérdésére is, az igazságügyminiszter úr által mondottakra és a Képviselőházban elhangzottakra is. A Képviselőházban elhangzottak olyan felszólalások, amelyek azt fejezték ki, hogy ennek a törvénykönyvnek életbeléptetése, illetőleg törvénnyé alkotása az elszakított területekre való tekintettel nem volna időszerű, mert most ugyanazzal a joggal élnek ezeken a területeken, amellyel mi élünk, a mi jogfejlődésünk nekünk irányadó lehet még, és ha remélhető, elvárható időben bekövetkezik ennek az országnak újra való egyesülése, a joggyakorlat tekintetében ez nem fog majd zökkenőket jelenteni. A magam részéről én ezt a dolgot nem így állítanám be, hanem úgy, hogy nekünk van gyönyörű jogfejlődésünk a családjog terén és az örökjog terén, amely majdnem törvényerejű jogszokás által van megállapítva. Az alsóbíróságokig lemegy a királyi Kúriának az a nagy hatalmi r ereje, hogy az általa megállapított és jogszokásokon, valamint az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokon alapuló jogokból, jogszabályokból kifejlődött gyakorlat kötelező reájuk nézve, és ezt megtartja, ezek szerint ítélkezik — mondom — a legutolsó járásbíróság is. Ezekben a dolgokban igen ritkán fordul elő az, hogy a jogi felfogások ellentétessége kerülne felszínre a Kúria joggyakorlata és az alsóbíróságok joggyakorlata között. A családijognak és az örökjognak ez a nagyszerűsége így kiépítve, kifejlesztve és a királyi Kúriának állandó szorgoskodásával továbbfejlesztve legyen az az összekötőkapocs, amely minket az elszakított területekkel a jog szempontjából fűz össze. Ellenben azon a jogterületen, amely jogterületen nekünk tételes jogszabályunk nincsen, amely jogterületen mi a tudománynak szabályaival élünk, amely tekintetben az az egyöntetűség, a királyi Kúriának az a nagy tekintélye nem fejlődhetett ki, mint amilyen kifejlődött a családi- és örökjóg terén, s amely jogterületen a királyi Kúria nem is alkothat minden irányban jogszabályokat, ott máskép áll a helyzet. Hogy csak egyre mutassak rá, például a királyi Kúria nem mondhatja ki azt, hogy egy engedmény csak akkor érvényes, ha az írásba foglaltatik. A magánjogi törvénykönyv javaslatában ez benne foglaltatik. Nagyon célszerű és okos intézkedés, és majd az okirati kényszerrel kapcsolatosan fog mutatkozni, hogy micsoda nagy jelentősége van. Ha tehát mi a polgári törvénykönyvet, amelynek indokolása most fog megjelenni, amelynek tanulmányozásába az országgyűlés tagjai majd belebocsátkoznak, s amely a tanulmányozás és tárgyalás az országgyűlésnek méltó munkája lesz, ha így mi ezt a törvénykönyvet megalkotjuk és abból a kötelmijogi részt léptetjük életbe, ez először is nagyszerű jogi munka lesz, másodszor pedig hatalmas mű lesz abból a szempontból, hogy az igazságszolgáltatás jogbiztonsága egységes és azonos jogszabályokra fektetve tovább épülhessen ki, azonkívül pedig azokban a részekben, amelyekben a kötelmijogi fejlődés a Kúria joggyakorlata által még nincs úgy megalapozva, mint családi- és örökjogunkban, ennek a törvénykönyvnek szabályai erős fejlesztő alapul szolgálhatnak az elszakított részeken is. Azt mondhatnák, hogy a bíróságoknak az a nagyszerű jogfejlesztő képessége és készsége, amellyel annyi jogszabályt alkotott már meg és annyi jogszabálynak fektette le alapját, úgyhogy azokat majdnem törvényekként tiszteli már a közönség is, az elévülési idők terén is alkothatna új jogszabályokat. Ez nem áll teljesen így. Ezt megkísérelte a királyi Kúria, magam is részese voltam ennek a bírói hatalomnak és minden tekintetben arra törekedtem, hogy a perek száma lehetőleg kurtíttassék azáltal, hogy a perlekedési idő rövidebbre szoríttassék. Megtörtént az, hogy a királyi Kúria kimondotta, s állandóan tartja jogszabályként, hogy vétel esetében az a fél, aki hosszabb ideig — az állandó gyakorlat szerint ez négy-hat hónap szokott lenni — bizonytalanságban tartja ellenfelét, ezen idő után elveszítette azt a jogát,