Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-63

Àz országgyűlés felsőházának 63. ülése tói függene, hogy ezzel javítsuk a mi kereskedelmi mérlegeinket. Arról nem beszélek, hogy még az egyiptomi és egyéb cigaretták importjai is milyen tetemes összeggel szerepelnek. Es végül is, ha tetemes összeg is, végeredményben nem igen nagy. Most még rá kell mutatnom egyre. Bizonyítani akarom azt, mennyire morális probléma az a kérdés, hogy a mezőgazdaság iránti népies hajlandóság az utóbbi időkben ennyire csökkent. Erre nézve legyen szabad egy külön megfigyelést előhoznom. En tudniillik évek óta figyelemmel kísérem azokat a hagyományozásokat, amelyeket egyes elhalálozó egyéniségek rendszerint a magyar középosztályból, vagy a felsőbb osztályokból közcélokra szoktak fordítani. Ezek között — annak ellenére, hogy agrárország vagyunk és hogy ezek a hagyományozok rendszerint a földből húzták jövedelmüket, földjük volt az a vagyonuk, amelyet élveztek — rendkívül ritkán fordult elő, hogy mezőgazdasági célokra hagyományoztassék valami. Tudnék eseteket a legközelebbi múltból idézni, ahol egy nagyon vagyonos alföldi asszonyság hagyott igen tetemes összegeket különböző célokra, de ezek között à mezőgazdaság nem szerepelt. Itt van egy másik, aki leszármazója volt az első magyar miniszterelnöknek, szintén így vált meg az élettől és talán Balogh ő excellenciája nem fog reám nagyon erősen apprehendálni, ha azt mondom, hogy gróf Vigyázó Ferenc, akinek óriási hagyatéka szintén túlnyomóan földben volt, aránylag nagyon kevéssé gondolt arra, hogy a falusi, illetőleg agrárnépesség problémáján valamiképpen segítsen. En tárgyalásokat folytatok az Akadémiával, illetőleg a főtitkár úrral abban a tekintetben, hogy amit a végrendelet rendelkezései megengednek, az agrárnépesség, s az agrárállapotok javára történjék. Ha ezt látjuk és ha ehhez hozzákapcsoljuk azt is, hogy a jobbaknak, a tehetősebbeknek figyelme ennyire elfordul az utóbbi években a mezőgazdaságtól, akkor meg tudjuk érteni azt is, bogy ott aránylag kevés olyan ember van, aki a mezőgazdaság mélyebben fekvő problémáival szakszerűen és kellően foglalkoznék. Ez természetesen kifejezésre jut abban, hogy másnemű politikai törekvések lesznek hatalmassá, szemben ezekkel, amikre reáutalni bátor voltam. Ezeken azonban segíteni lehet és annak a mezőgazdasági, illetőleg közgazdasági fakultásnak megalapítása, amely főkép Rubinek és Huszár Károly nevéhez fűződik, ezeken a dolgokon bizonyos fokig segíteni akar és én most aggodalommal látom, hogy a kultuszminiszter úr e tekintetben új rendszabályokat tervez, amelyek nem találkoznak • mindenkinek a helyeslésével és nagyon is szükségét látnám annak, hogy csak bővebb megfontolás, az illetékes körök meghallgatása után érlelődjék meg az az elhatározás, hogy ezzel a fakultással mi történjék. Különösen rá kell utalnom arra, amire már a törvényjavaslat bizottsági tárgyalásánál is kiterjeszkedtem, hogy egyik legnagyobb hibánk, legnagyobb bajunk, közéletünknek egyik legnagyobb fogyatkozása az, hogy szervezkedni kellően nem tudunk, nem akarunk és szervezkedetten működni nem vagyunk hajlandók. Pedig egészen bizonyos, hogy szervezkedés nélkül semmiféle nagyobb eredményt elérni soha nem fogunk tudni és azért én a magam részéről a jövő egyik legnagyobb feladatának tartom, hogy ebben a tekintetben alapvető intézkedések, tervszerű és szívós munka fejlődjék ki úgy a kormány, mint a társadalom részéről. 1929. évi június hó 22-én, szombaton. 183 Bátor vagyok az igen t. Felsőháznak figyelmébe ajánlani azt a meglepő tényt, — ez érdekli Mayer ő excellenciáját — hogy az állami költségvetésben, illetőleg a földmívelésügyi minisztérium költségvetésében, a gazdasági egyesületek támogatására mindössze 20.000 pengő van előirányozva. Ezzel szemben azt látom, hogy az Operára például 1 milliónál többet adunk ki, pedig nem hihetem, hogy ennél a szervezkedésnél, a mezőgazdasági szervezkedésnél, az Operának jelene és jövője fontosabb volna a nemzet hivatása és politikája érdekében. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Több ilyen dolgot fel lehetne hozni, de azt hiszem, elég volt erre az egyre utalnom. Ismerem nagyon jól a gazdasági egyesületek fogyatkozásait és hibáit, s tudom, hogyha talán évek sorára biztosítanának nekik bizonyos állami támogatást, akkor lehetne őket egészségesebb alapra fektetni, amit feltétlenül szükségesnek tartok, mert hiszen ezen az úton jut el tulajdonképpen az egészséges agrárfelfogás az alsóbb és legalsóbb rétegek közé. Azt hittem, — mert ezt a kérdést már a múlt évi költségvetésnél is megpendítettem — hogy ő excellenciája figyelni fog erre, javítani fog a helyzeten, azonban mindez, sajnos, nem következett be. Legyen szabad nekem most arra is utalnom, hogy a mezőgazdaság szempontjából a kartellkérdés igazán kiváló fontosságú. Azt látom, hogy a kartellkérdésnél azok, akik a kartelleknek barátai, meglehetősen merészen és határozottan nyomulnak előre és míg Vida Jenő kollégánk a múlt évi költségvetési beszédében a kartelleket még csak szükséges rossznak jelezte, már a folyó évben Fellner Henrik úr, aki úgy tudom, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a szövetség közgyűlésén olyan beszédet mondott, amely ennél sokkal inkább előremegy és amely a kartellek megrendszabályozását, törvényhozási úton való szabályozását egyenesen nemzeti veszedelemnek jelenti ki, olyannak, amely az ipar megsemmisítését vonhatja maga után. Ezt én nem vallom, helyesnek ós helytállónak így elfogadni nem tudom. Nem vagyok feltétlenül ellensége a kartelleknek, mert belátom, hogy sok esetben teljesíthetnek és tesznek is jó szolgálatokat, azonban azt hiszem és abban a meggyőződésben vagyok, hogy az államnak azt a felségjogát, hogy az adózó polgárokra kivetendő adókat a maga jogkörébe tartozónak tartsa, nem adhatja ki a kezéből, már pedig a kartellek is adóztatják a fogyasztókat. Ha mi elfogadjuk azt az álláspontot, hogy a kartellek minden korlátozás, minden ellenőrzés nélkül tehetnek, amit akarnak, ez tulajdonképpen a «de nobis, sine nobis» elvnek a legnagyobb mértékben való elfogadását jelenti. Ezzel én nem tudok egyetérteni, de ha elfogadnám is azt az álláspontot, amelyet Fellner Henrik úr elfoglalt, akkor is azt kell mondanom, hogy nem gondolta végig, hogy a kartellek hatása tulajdonképpen mi lesz magára az iparra nézve. Én még abban a mentalitásban nőttem fel, — és azt hiszem sokan vannak ily helyzetben e díszes társaság tagjai között — nekünk azt tanították, mint igazságot és axiómát, hogy a szabad verseny tulajdonképpen az, amely előre viszi a gazdasági életet, hogy a szabad verseny nélkül igazában haladás, emelkedés nem lehet, mert csak a szabad verseny révén fognak kifejlődni azok a tulajdonságok és törekvések, melyek a haladást biztosíthatják. Ezzel szemben a kartell a meglévő állapotoknak — hogy úgy mondjam — petrifikálását tűzi ki maga elé s a szabad versenyt ki3V