Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-63

182 Az országgyűlés felsőházának 63. ulé talán, ha mindenütt látjuk a fokozódó erőket, a f

>roduktivitást és ennek folytán az általános jóét emelkedését. Ebben a tekintetben, azt hiszem, hogy úgy a jelent, valamint a jövőt illetőleg nagyon rózsás reményeket nem táplálhatunk és nagyon biztató megállapításokat nem tehetünk, mert hiszen — amint gróf Somssieih László, az Omge érdemes elnöke, tegnap hosszabb beszédében rámutatott — a mezőgazdaság helyzete — ezt egyébiránt mindannyian tudjuk — nagyon is közeledik a válság felé, ha ugyan nincs már benne. (Gróf Széchenyi Aladár: Benne van!) Az okokat kettőben lehet összefoglalni: az egyik az, hogy drágán tudunk termelni, a másik pedig az, hogy a termeivényeket részben ez okból, részben pedig a külföldi konkurrencia folytán értékesíteni alig bírjuk. Hogy ez a helyzet hogyan fog megváltozni és miként lehet remény arra, hogy ez a változás mielőbb bekövetkezzék, azt megmondani nem tudom. Annyi bizonyos, hogy nemcsak magyar, hanem általános, vagyis az egész világra kiterjedő agrárválsággal állunk szemben. Nekünk, akik már évtizedekkel ezelőtt igyekeztünk a magyar közönséget ebben az irányban informálni és arra a meggyőződésre hozni, hogy a mezőgazdaság elhanyagolása nagy nemzeti bűn, ez nagy elégtétel. Elégtétel annál is inkább, mert most már külföldi államok is kénytelenek erre az álláspontra helyezkedni és egyik a másik után, a legindusztrializáltabbakat sem véve ki, igyekszik mindent megtenni a mezőgazdaság érdekében. Sajnos, kevéssé elkéstek ezzel a dologgal s éppen azért a bajok orvoslása igazán nagyon nehéz. Ha azonban ezt konstatáljuk, nem szabad arra az álláspontra helyezkedni, hogy miután világválságról van szó, amelyen mi saját csekély erőinkkel nem tudunk segíteni, tehát ne is csináljunk semmit, mert méltóztassék elhinni nekem, — hiszen mindenki megfigyelhette — h,ogy a mi publikumunkban igazán nagy nizus van e felé a defetista vagy mondjuk, keleti hajlandóság felé. Embereink nagy része bármitől kevésbbó irtózik, mint attól, hogy rendszeres munkát fejtsen ki e célok érdekében. Ha azonban azt látjuk, igen t. uraim, hogy csak legutóbb az Egyesült Államokban 500 millió dollárt, tehát körülbelül 3 milliárd pengőt szavaztak meg arra a célra, hogy a mezőgazdaság bajain segítsenek; ha azt látjuk, hogy Anglia tünkrement mezőgazdaságát, habár számokat ebben a tekintetben statuálni nem akar, tőle telhetőleg segíteni igyekszik; ha tudjuk azt, hogy például Mussolini a búzatermelés érdekében, de egyébként is, mit tesz a falusi népért és mezőgazdaságért; ha látjuk, hogy Ausztriában például évek óta megindult az a törekvés, hogy az indusztriális államból fejlődjenek át agrárállammá; s ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy Svájcban, ahol azt konstatálták, hogy a legutóbbi fejlődés folytán a távolabb fekvő völgyekben és a kevésbbé termékeny talajon élő népesség lehúzódik a nagy városokba, úgyhogy ott valósággal elnéptelenülés áll elő, ebben a tekintetben rendszabályokat léptettek életbe: akikor azt hiszem, konstatálhatjuk, hogy alig van állam, amely e tekintetben ne igyekeznék valamit tenni, több vagy kevesebb energiával, anyagi és erkölcsi erőihez képest. Ebből azonban nekünk nem szabad levonnunk azt a következtetést, hogy most már nekünk ebben az irányban nemcsak hogy nem lehet, hanem talán nem is volna célravezető valamit tennünk. Éppen ellenkezőleg. Gróf Somssich László ő méltósága tegnap mutatott rá arra, hogy az az ? 1929. évi június hó 22-én, szombaton. általában és szándékosan elterjesztett nézet, amely a mi közvéleményünkben dominál, hogy a búza ára tekintetében a budapesti börzének automatikusan és minden vonakodás nélkül alá kell vetnie magát a csikágói jegyzéseknek, a valóságban mennyire nincs így. Mert ha nézzük az árak alakulását a folyó gazdasági évben, a múlt év augusztusától egészen folyó évi május végéig, azt látjuk, hogy a budapesti tőzsde képes volt a gazdasági év első felében magasabb árakat tartani fenn, mint amilyenek a csikágóiak voltak, ellenben azután leszállott a csikágói alá és — úgy tudom — most is alatta van, ós pedig meglehetősen nagy, bennünket nagyon károsító összeggel. (Úgy van! Űpy van!) Ez tehát, ha egyebet nem, azt mutatja, hogy a budapesti börzének, hogy úgy mondjam, bizonyos autonómiája mégis meg van az árak alakulása körül. Ha a többi problémával közelebbről foglalkozunk, ugyanilyen megállapításokra juthatunk, és éppen ezért feltétlenül szükségesnek és úgy a kormány, mint a közvélemény nagy feladatának és kötelességének ismerem el azt, hogy a jelenlegi állapotokon javítani igyekezzék. Ha egyebet nem mondanék is, például a gazdasági hitel javítása, az uzsora üldözése szintén szükséges. Amint például Hajdú megye példája mutatja, ahol az úgynevezett zöldhitellel rendkívüli uzsorát folytattak, a kormány beleavatkozván és az uzsoratörvénynek azt a szakaszát életbeléptetvén, amely az uzsorának hivatalból való üldözését mondja ki, az én értesüléseim szerint ennek a rendszabálynak meg voltak a maga nagyon üdvös.következményei. De egyéb téren is nagyon sokat tehetünk. Itt van kereskedelmi mérlegünk és annak ijesztő passzivitása. Ha ennek egyes tételeit közelebbről nézzük, inkább azokat, amelyek a mezőgazdaságot érintik, azt az igazán elszégyenítő tapasztalást kell tennünk, hogy egyes cikkekből, amelyeket mi bőven előállíthatnánk, igazán nagy importunk van. Ilyen például a juhtúró, a sajt, a füstölthús, az édesvízi hal, az alma, — amely nem kevesebb, mint 2 5—2'6 millióval szerepel — a mogyoró 1'3 millióval, a a dió 1*4 millióval, azután még az uborka, a zöldborsó stb. Alig hiszem, hogy ezen ne tudnánk segíteni, ha komolyan és a dologhoz értően fogunk a munkához. Eezenkívül vannak egyéb dolgok is, amelyeket kell, hogy a t. Felsőház figyelmébe ajánljak. Az én nézetem szerint a gazdasági helyzet megjavulása sok tekintetben nemcsak gazdasági, hanem morális kérdés is. Függ az — hogy úgy mondjam — a nemzet mentalitásától, függ attól, hogy mennyire hajlandó a nemzet bizonyos fokig igényeit lefokozni, csökkenteni s ezzel szemben mennyire hajlandó a jelen élvezeteiről lemondva, a jövőért dolgozni, ami a takarékosságban jut kifejezésre. Ez a takarékosság, mint tudjuk, a legutóbbi időben meglehetősen megcsökkent, legalább is azok az összegek, amelyeket beraknak a pénzintézeteknél, ha nem is csökkentek talán mindenütt, de nagyrészben stagnálnak. Ha mi arra az álláspontra tudnánk helyezkedni, hogy úgy éljünk, mint apáink éltek, a helyzet meglehetősen javunkra változnék meg. Ehhez azonban az az erkölcsi erő kell, amely úgy látszik, a mi társadalmunkban nincs meg, mert hiszen, hogy csak egy tételt vegyek elő, amit a Statisztikai Hivatalnak legutóbb kiadott nagy munkája ölel fel, 1922-ben selyemből, műselyemből, gazéból és crepe-szövetekből négy és félmillió értékűt importálunk, ellenben 1926-ban már közel 30 milliót. Ennek nagyrésze felesleges, nélkülözhető és csak az elhatározás-