Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-62
Az országgyűlés felsőházának 62. ülése 1929. évi június hó 21-én, pénteken. 179 ismerik félre és azok kicsinyük le az ügyvédet és annak hivatását, akik soha bajban nem voltak és soha nem szenvedtek. Aki az ügyvédséget talpra akarja állítani, aki azt akarja, hogy ezáltal az ügyvédség teljesítse feladatát a haza, a társadalom, a jogszolgáltatás terén, az egyúttal a középosztályt is talpra akarja állítani. Már pedig azt hiszem, nines különbség közöttünk-abban a tekintetben, hogy a magyar középosztály nagyon megromlott és annak talpraállítása tekintetében minden lehetőt el kell követni. Aki az ügyvédi kart talpraállítja, az nagy, nemes, fennkölt célt tart szem előtt és legyenek meggyőződve arról, hogy az ügyvédi kar, ugy, amint azt a múltban is tette, a jö'/őlien is mindig hazafiúi irányban és a jogszolgáltatás érdekében fogja teljesíteni kötelességét. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. A szónokot többen üdvözlik.) A költségvetést elfogadom a tárgyalás alapjául. Elnök: Báthy László ő méltóságát illeti a szó. Báthy László: Nagyméltóságú Elnök Ur! Mélyen t. Felsőház! ö méltósága volt olyan kegyes és ajándékozott nekem még húsz percet. Iparkodni fogok felszólalásomat ebbe a húsz perelte beleszorítani, hogy két órára kész legyek. (Hulljuk! Hulljuk!) A felszólalások során majdnem minden minisztérium szóba került, de a népjóléti minisztériumról alig esett szó. En éppen a népjóléti miniszter úrhoz adresszálom rövid felszólalásomat és habár nincs is itt, legalább a naplóból értesülni fog arról a három pontról, amelyet fejtegetni kívánok. Mint a lavina az óriási hegyekben, olyan rohamosan nő a XX. században a gyermekek gondozása és védelme. Évről-évre nagyszerűbb intézmények alakultak, mintha az évek konknrrálnának egymással, és tényleg még a közelmúltban > s talán a legtöbb családban a gyermek igazán a legalábbvaló objektum volt, ma pedig már a családokban féltett kincs. Míg a közelnniltban a gazdaember elhívta beleg álla taihoz az orvost, addig a szegény, lázban szenvedő kisgyermek minden nélkül ott szenvedett, mert neki orvos és patika nem jutott. Amíg az a természeténél fogva játékos gyermek, kivált a nagyobb városokban, oda volt szorítva az emeletes házak kövezetére, vagy az utcákra, ahol ki van téve a járművek eltiprásának és a házmester gorombaságánnk, addig ma már játszókertek, üdülőhelyek, fürdők, kedves kirándulások teszik édessé ezeknek a szegény gyermekeknek életét is. De mégis nagyon távol vagyunk mi az ideális állapottól. Ennek , a mi tár sadalmunknak legnagyobb bűne az, hogy irtózik a gyermektől, mint lakóktól. Ennek a dolognak nagyon szomorú következményei vannak. Bátor leszek errevonntkozólag csak egy kis közleményt elmondani, amelyet a legutóbb olvastam az egyik lapban. Bejön egy férfi egy keres kedésbe. Bőrsapka és bőrkabát van rajta, mint az autótaxisofforökön. Különféle tárgyakat kér és amikor megkapta azokat, nehezen vonja ki a tárcáját és sóhajtozással fizeti ki az árukat, azt mondva, hogy: bizony ez a pénz otthon másra is kellene. Azután beszédbe elegyedik a kereskedővel és elmondja neki, hogy 10 évig házmester volt a Belvárosban, de új tulajdonos jött, felmondott neki, mert sok volt a gyermeke. Soffőr lett, az utcára került. Sógorával a Remetehegyen hitelbe vett egy parányi kis telket és ott építettek fel ketten egy kis viskót illetőleg csak a falakat és a tetőt, ablakokra és ajtókra már nem telt. Mégis kihúzták benne, mert FELSŐHÁZI NAPLÓ, IV. hiszen nyár volt. Azután azt mondja ez az ember: a jó Isten segítségével még egy kis szobát szeretnék építeni, mert sokan vagyunk. Hányan vannak? — kérdezte a kereskedő. Hatan, meg a feleségem és én. Nyolc ember volt abban a kicsike kis. viskóban. Elmondotta ez az ember, hogy a fizetése nagyon kevés, s ebből kell felépíteni azt a kis viskót, hogy ne legyenek az utcán. És akkor a fejét meghajtva, elcsukló hangon azt mondja ez az ember: Higyjék meg nekem, nagyon szeretem a gyermekeimet, nagyon jó gyermekek, de sajnálom tőlük azl a kenyeret, amit ezek a szegény, éhes gyermekek megesznek, mert nagyon éheznek. És könnyezni kezdett. — Hát miért nem kért segélyt — mondja a kereskedő. —• Segélyt kértem, de nem adtak, mert akinek háza van, annak nem jár segély — válaszolja ez az ember. így van ez a világon, nem szeretik a gyermekeket. Méltóztassanak nekem megmondani, arányban áll-e ez azzal, amit mi hirdetünk, s amit a főherceg úr ő fensége a mai ülésen mondott, hogy kü zdenünk ke ll az egyke ellen, Iparkodnunk Tcél l ft gyermekek számát szaporítani, mert ez a nemzet alapja. Stefánia-Egyleteket állítunk, amikor más oldalon a 3—4—5 éves gyermekeknek nem lehet lakást adni. mert senki be nem fogadja őket. Hogy lehet ezen a dolgon segíteni, én nem tudom. A kormány, a társadalom, az egyesületek, vagy más vn laki vegye a kezébe ezt az ügyet, hogy ne utasítsák el a lakástkereső szegény sokgyermekes embereket, vagy talán a gazdagot is. ha sok gyermeke van. Mert ez megölője lesz minden akciónak. És hiába van minden, farizeusok vagyunk, ha tördeljük a kezünket, amikor elmondjuk, hogy alig látunk gyermeket az utcán és fogy az iskolásgyermekek száma, amikor a sokgyermekes családokat ilyen elbánásban részesítjük. A másik dolog, amire a napló útján a népjóléti miniszter úr figyelmét fel akarom hívni, az, hogy a XX. században mégis csak lehetetlenség talán, hogy szegény, ártatlan, pici gyermekek megtanulják az éhezést. A napokban volt a földmívelésügyi miniszter úrnál dolgom, egy birtokparcellázási ügyben; a miniszter úr megértóleg beszélt velem és azt mondta: Általában nem vagyok barátja annak, hogy az egész ország birtokát elaprózzuk, de sokszor olyan szociálpolitikai nehézségek előtt állunk, hogy nem lehet mást tenni. Fogok neked valamit mondani. A nagy tél végén 1000 kubikos jött fel ide Budapestre talicskáival és ott voltak a népjóléti minisztérium körül, súgva és morogva. A miniszter úr lement közibük, egy erőteljes férfihez fordult és megkérdezte, mi akar ez lenni'? Azt mondotta erre: uram, 8 gyermekem van otthon, de nincs mit ennünk, mert nincs munka és föld. — De hát miért jöttek ilyen nagy tömegben, miért nem jött 4—5 ember, aki tolmácsolta volna kívánságaikat 1 ? — Miniszter úr, az asszonyok nem engedtek, azok küldtek ki mindnyájunkat, mert azt mondották, hogy meghalad a szívünk, amikor a szegény gyermekek sivalkodnak kenyérért, mert éhesek. A miniszter úr azt mondotta, hogy ügyünket megvizsgáltatja és én azt feleltem rá: ha kiküldöttei azt találják, hogy azon a kisbirto kon ilyen állapotok vannak, a miniszter úr ossza ki azokat a mi Földjeinket és a káptalanon e/t helyeselték. Mélyen t. Felsőház! Nem tudom azt sem, hogyan lehet ezen segíteni. Tudom, hogy sok 30
