Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-62

Az országgyűlés felsőházának 62. iföése nül várom, hogy egy égető kérdés törvényesen oldassék meg. Ez a rokkantkérdés. Azt hiszem, mindenki meg fog engem érteni, hogyha elmondom azt, hogy midőn a haza ellenségeitől környezve és minden oldalról ostromolva volt s csapataink a legsúlyosabb feltételek között küzdöttek és a legnagyobb áldozatokra voltak hivatottak: akkor mi tisztek, hogy embereinket e nagy kötelesség teljesítésére ösztökéljük, mindent elkövettünk és Ígéreteket tettünk az ország nevében, — hisz az országot, a társadalmat kellett megmenteni, meg kellett menteni az egyes egyént és tulajdonát — mondom, Ígéreteket tettünk, hogy majd, ha győztünk, lia sikerrel járt ez a küzdelem; hogyha jól viselték magukat a fiúk és bajuk lészen, akkor legelemibb kötelessége lesz az államnak, de a társadalomnak is, hogy azokról, akik mint nyomorékok térnek haza, gondoskodjék. (Ügy van! Ügy van!) Ez meg is történt bizonyos fokig, mert a 100%-os és a 75%-os rokkantakat az állam tartja el, de a társadalom nagyrészt megfeledkezik ezekről a kötelmeiről. Bár vannak dicséretes kivételek is, hisz jártam gyárakban, ahol láttam rokkantakat könnyebb szolgálatokra alkalmazva. A minap voltam a váci hadiárvaházban, ahol éppen a munkavezetők rokkantak. Erre célzok én. Szükséges, hogy a kisebbfokú rokkantak rokkantságuknak megfelelő alkalmazást nyerjenek a társadalomban. Ezt különösen aláhúzom, mert éppen tegnap győződtem meg egy esetről, — nem az egyetlen eset, amely eddig történt és amelyről tudok — hogy egy 50%-os rokkantat, akinek nagy nehezen állást tudtam szerezni és most utánanéztem, — a helyett, hogy a könnyű szivar^vártási munkára alkalmaznák, mert szivargyárba ajánlottam be — a legsúlyosabb munkára, szénhordásra használnak. Mi természetesebb, mint az, hogy vagv elpusztul a szerencsétlen, vagy pedig otthagyja az állását és újra éhségnek van kitéve. Ennélfogva nagyon kérem a népjóléti miniszter úr ő nagyméltóságát, méltóztassék arról gondoskodni, hogy törvényjavaslat terjesztessék az országgyűlés elé, amely a rokkantkérdést rendezi és amely a társadalomnak is kötelességévé teszi, hogy ezekről a szerencsétlenekről, akik a háborúnak talán a legnagyobb terhét egész életükön át kénytelenek viselni, gondoskodás történjék. (Helyeslés.) Kz erkölcsi kötelesség és becsületbeli kötelesség is. (Elénk helyeslés.) Sokat járok az országban, mert hősi emlékleleplezésekre hívnak és ha körülnézek, még két vészes és mondhatnám borzasztóan fenyegető jelenségre találok; ezek az egyke és a tüdővész. Baranya megyében jártam a múlt években. Nem akarom a községeket megnevezni, talán nem is emlékszem pontosan reájuk, de arra igenis emlékszem, hogy feltűnt nekem, hogy itt is, ott is csak egy gyermek van. Ez nem elég. Azt is láttam, hogy az áldott állapotban lévő anyát kicsúfolják, kigúnyolják, sőt el is verik. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Ez olyan vétek a haza ellen, amelyet törvényesen büntetni kell. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Ezt a kérdést is, ha lehetséges, — de azt hiszem, hogy igenis lehetséges — törvényes úton kell rendezni. A másik csapás a tüdővész. A múlt napokban jártam az Alföldön és sokszor, — százszor vagy még többször, nem tudom — ha benéztem egy kisgazda vagy munkás házába, láttam itt is, ott is egy-egy gyermeket köhécselni; egy 15—20 éves leányt vagy fiút a sarokban ülni. A halál már rányomta pecsétjét a homlokára. Kérdem a szülőket, hogy mi van ezzelî — Hát 1929. évi június hó 21-én, pénteken. 173 köhécsel, kérem, nem nagy a baj. — De a másik is köhécsel és nem történik semmi. Felnő a gyermek, amennyire a betegség megengedi és a csíra továbbterjed, megfertőzi többi testvérét és az országot sújtja ez a borzasztó csapás, mert népünknek legjava vagy betegeskedik, vagy elpusztul. Ezt a kérdést meg kell oldani annál is inkább, mert a szanatóriumok természetes okoknál fogva csak olyanokat'vesznek fel, akiknél kezdetleges stádiumban van a betegség, akik még kigyógyíthatok. Olyant, akinél előrehaladott a betegség, nem vesznek fel, és ha látják, hogy baja azzá fajul, kiteszik. Mi ennek a következménye? Hazamegy, megfertőzi társait, testvéreit, és tovább terjed a baj. (Ügy van! Ügy van!) A szanatórium tehát tulajdonképpen keveset használ. Nem le hetne-e azt tenni, — bár részben megvan — hogy nagyobb terjedelemben állítsunk fel tüdővészkórhazakat, vagy legalábh osztályokat, ahol az a szerencsétlen, kisgyermekkorától fogva a pusztulásnak szánt ember vagy a javulás, jobbaninondva: a gyógyulás útjára tér vagy pedig ott pusztul el a nélkül, hogy megfertőzné a többit'? Meggyőződésem, hogy ez Magyarországnak egyik legnagyobb rákfenéje, (Ügy van! Ügy van!) amelyet minél gyorsabban, minél sürgősebben és minél tökéletesebben kell kiküszöbölnünk, azaz orvosolnunk. (Elénk helyetlés és éljenzés!) Midőn ezeket a népjóléti miniszter úr ő nagy méltóságának figyelmébe ajánlom, nagyon kérem, méltóztassék ezekre vonatkozólag törvényjavaslatot előterjeszteni. Szerettem volna még néhány szóval a búzára is rátérni, (Halljuk! Halljuk!) ez azonban feles leges, mert gróf Somssich elmondott mindent, amit én mondhattam volna. Itt is igen vészé Íves dologgal állunk szemben, mert a játékkal tönkreteszik a gazdát, a termelőt. (Ügy van! Ügy van!) Más megjegyzésem a költségvetésre nincs és azt a kormány iránti teljes bizalommal elfő gadom. (Hosszan tarló élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök: Szólásra következik Pap József ő méltósága. Papp József: Nagyméltóságú Elnök Ür! Tisztelt Felsőház! Méltóztassék megengedni, hogv az igazságügyi tárcához tartozó egy-két kérdés sel foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) A háború, a forradalmak, az ellenforradalmak és azok a jelenségek, amelyek ezeknek a nyomán járnak, az egyes nemzetek és az egyes államok intézményeit erősen megrázták és megtámadták. Ezt az igazságot mi nemesak elméletileg tapasztaltuk, hanem, fájdalom, végig is szenvedtük. Magyarországnak nemesak gazdasági, financiális, hanem szellemi és erkölcsi kincsei is erősen meg lettek támadva, ki lettek kezdve, veszélynek, elpusztulásnak lettek kitéve. S meg kell állapítanom azt, amit az előttem szólott igen t. Huszár ő méltósága is mondott, hogy *i konszolidáció terén az utoiaó években igen eok történt. Ezt mindenkinek el kell ismernie, ellenségeinknek is, úgy belső ellenségeinknek, mint pedig külső ellenségeinknek egyaránt. Ha pedig nem is vagyunk az ország újjáépítésének én felépítésének munkájában még ott, ahol szeretnénk lenni, ha nem is értünk el még minden kitűzött célt, mégift hazafiúi örömmel kell megállapítanunk azt, hogy ebből a nemzetből nem halt ki az államfenntartó erő és akarat, nem halt ki az a vágy és az az erő, hogy éljen és hogy érvényesülni tudjon.