Felsőházi napló, 1927. III. kötet • 1928. július 2. - 1928. december 19.

Ülésnapok - 1927-49

HO Az országgyűlés felsőházának 49. ülése 1928. évi november hó 28-án, szerdán. elkövetett tanfelügyelői révén is, más úton is, ott is, ahol nem lett volna szükség, akkor megindult Léván is az iskolák államosítására a törekvés. Két alkalommal vívtam a közgyűlésen a harcot és leszavaztuk A harmadik esetben a háború előtt egy-két évvel hozták a közgyűlés színe elé az ügyet és akkor figyelmeztettem a közgyűlést, a képviselőtestületi tagokat hogy nem látják-e be, milyen óriási hatalom van az egyházak autonómiájában és az iskolák autonómiájában nemzeti szempontból egy nagy veszedelem vagy egy nagy invázió ellen. (Ügy van! Ügy van!) Engem akkor lemosolyogtak. Nem akarok magamnak prófétai ihletséget tulajdonítani, távolról sem gondoltam arra, ami bekövetkezett, hanem őszintén megmondom, arra gondoltam, hogy majd ismét valami osztrák betolakodás jön ide, és eszemben volt, ami 1848 után történt. Akkor a nagyszombati gimnázium tanítási nyelvét azonnal németté tették. Ilyen dolgokra gondoltam. Azután bekövetkezet» a nagy katasztrófa. Bejöttek a csehek és legelőször is nem tóttá, hanem cseh nyelvűvé tették az állami tanítóképzőt és a gyakorló iskolát is. Cseh nyelvűvé tették^ a gimnáziumot, amely nem volt állami, de már az állam kötelékeivel volt összekölözve, de nem férhettek hozzá az elemi iskolákhoz, amelyek felekezeti isüolák voltak a város által segélyezve. Ha akkor az állami iskolák megvannak, abban a 14.000 színmagyar lakosú városban ninc< magyar iskola. Akik engem lemosolyogtak, szóval és írásban küldték nekem köszönetüket, hogy megmentettem a várost ettől a borzalmas helyzettől, mert új felekezeti iskolák létesítésére képtelenek lettek volna. Applikálom ezt most ezekre a dolgokra. Ha mindent államivá teszünk, ahova csak be lehet férkőzni valahogy, erre vonatkozóan igen kérem a kultuszminiszter úr ő nagyméltóságát, hogy nyugtasson meg minket a plénum előtt is, nincs-e olyan mód, nincs-e szó, amelybe be lehet kapaszkodni, hogy az az esetleges invázió, amelyről nem tudjuk, nem fog-e bekövetkezni, vagy az esetleges destruktív radikális kormány nem fog-e belekapaszkodni abba. Mert hiszen erőszakkal el lehet vinni, de senki sem lép az erőszak útjára mindaddig, amíg van legalább egy pontja, egy archimedesi pontia. amelyre való hivatkozással magát takarhatja, hogy törvényesen jár el. (Ügy van! Ügy van !) Nagyon kérem tehát a kultuszminiszter úr ő nagy méltóságát, e szép törvény mellett nyugtasson meg még minket és engem itt a plénum előtt is, és kérem a jogász urakat is, akik jobban tudják a dolgot, mondják meg, nincs-e ebben a törvényjavaslatban valami olyanféle dolog, ami alkalmul fog szolgálni egy ilyen archimédeszi pont megtalálására. Ha megnyugtatnak, akkor örömmel fogadom el ezt. Kérem ezenkívül, hogy^ méltóztassék azokat a javaslatokat teljes egészükben elfogadni, amelyeket a Felsőház bizottsága tett^ a törvényjavaslatokhoz, mert azok igen bölcs változtatások. Ha pedig mindezek dacára nem tudnék megnyugvást kapni és a mélyen tisztelt Ház ezt mégis elfogadja, akkor nem marad más hátra nekem sem, mint hozzájárulni ehhez azzal a kitétellel, — és ezzel befejezem beszédemet : dixi et salvavi animam meam. (Helyeslés és taps.) Elnök : Szólásra következik Berzeviczy Albert ő excellen ci áj a. Berzeviczy Albert : Nagyméltóságú Elnök Űr ! Tisztelt Felsőház ! Én azzal a kijelentéssel óhajtom kezdeni felszólalásomat, amellyel méltóságos előttem szóló tagtársam kezdte, tudni ilik megnyugtatni óhajtanám a tisztelt Felsőházat, hogy rövid leszek, és annál inkább rövid lehetek, mert szigorúan csak a szőnyegen lévő tárgyhoz kívánok hozzászólni. A törvényjavaslat által, amelynek én főként a közoktatásügyi bizottságban elnökletem alatt eszközölt módosításait óhajtanám röviden megvilágítani, tulajdonképpen egy majdnem félszázadra visszanyúló törekvés nyeri el végre a maga befejezését és éri el a magacélját. Amióta az ingatlan műemlékekre vonatkozó 1881

: XXXIX. te. megalkotatott. azóta mindig el volt ismerve annak szükségessége, hogy miután ez a törvény csakis építményekre és azok tartozékaira vonatkozik, az ezen kívüleső, vagyis az ingó műemlékek is hasonló védelemben részesüljenek. Nem hiányzottak az erre vonatkozó törekvések, előmunkálatok, javaslatok, azoknak egymásutánját, fejlődését a miniszteri javaslat indokolása is feltárja, és amidőn ezekre utalok, kötelességemnek érzem kiemelni egy férfiú nagy érdemét, aki a régi Főrendiháznak tagja volt, ennek a Felsőháznak sajnos már nem tagja : íbáró Forster Gyuláéra, aki egy hatalmas, kimerítő kompendiumban összefoglalta egész anyagát ennek a kérdésnek és tájékozást nyújtott annak úgy itteni, mint külföldi vonatkozásaira 1906-ban megjelent könyvében. A nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi miniszter urnák elvitázhatatlan érdeme, hogy leküzdve azokat a nehézségeket, amelyek eddig útjában álltak a kérdés megoldásának, — mert hiszen kétségtelen az, hogy sokmindenféle érdeket kell összhangba hozni ebben a kérdésben, sok különböző, részben ellentétes érdeket kell megóvni — mondom, hogy ezt a kérdést végre megoldásra juttatta, és pedig sokkal szélesebb keretben, mint ahogy az eredetileg tervezve volt. Mert az előttünk fekvő törvényjavaslat nem csak az ingó műemlékek megóvásáról gondoskodik, hanem kiterjed a közgyűjtemények védelmére, felügyeletére, részben a közgyűjtemények kezelésére is, hasonlóképpen a levéltárak kezelésére és kiterjed a nyomdai köteles példányok ügyére is, amelyet szintén célszerűbben az eddigi tapasztalatoknak megfelelően szabályoz és rendez. A javaslat abban az alakjában, amint eredetileg a Képviselőház elé került s a Képviselőház által csekély módosításokkal el is fogadtatott, kétségtelenül súlyos és jogos aggodalmakat keltett. (Ugy van! Ugy van!) Ezek az aggodalmak kifejezésre jutottak itt is a mélyen tisztelt előttem szóló szónok beszédében, de maga a nagyméltóságú miniszter úr is méltányolni látszott ezeket az aggodalmakat, mert szükségét ismerte a törvényjavaslat módosításának, és így a Felsőháznak jutott az a feladat, hogy a Képviselőház által elfogadott szöveget megfelelően módosítsa a miniszter úr saját hozzájárulásával, sőt kedvezményezésével és szalválja, amennyire lehet, azokat az aggodalmakat, amelyek a javaslatra nézve felmerültek. Ezek az aggályok különösen három irányban nyilvánultak meg. Először a tulajdonjog veszélyeztetését látták sokan azokban a rendelkezésekben, amelyek a közgyűjteményekre vonatkoznak és a magángyűjteményekbe bizonyos beavatkozást, esetleg a magángyűjteményeknek állami kezelésbe való vételét helyezték kilátásba. Másodszor nélkülözték sokan a megkülönböztetést a hazai, nemzeti vonatkozású műbecsű tárgyak és a nem ilyen természetűek között, és az az uralkodó felfogás domborodott ki, hogy tulajdonképpen csak a hazai és nemzeti vonatkozású műbecsű tárgyak azok, amelyek hathatós és szigorú védelemben részesíthetők, ellenben a nem ilyen természetűek forgalma nem igényel szigorú korlátozást. És végül felmerült az a szempont is, hogy megkülönböztetést kell tenni az élő és már régebben meghalt művészek alkotásai között.