Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-30

'Az országgyűlés felsőházának SÓ. ûlêse 1928. évi március hó 22-én, csütörtökön. 195 zött való biztositására. Meg- is van ennek a mélyebb magyarázata. Nem vagyunk még azok­nál az időknél, amikor az államháztartás, ha deficitben van, olyan könnyen tudja a deficitet kiegyenlíteni. E tekintetben egy lehetetlen rendszer fejlődött ki a világon. Hiszen egyes államok nem is szabadok mozgásukban, ha bajba nem kerülnek. Különbség van az álla­mok között ebben a tekintetben. Mig az egyik könnyen fordulhat a pénzpiachoz, ha bajba kerül és helyreállithatja az egyensúlyát, addig a másiknak a különböző fórumok sorozatán kell keresztülmennie, mig kölcsönhöz, juthat. Ma tehát az a régebben alkalmazott legköny­nyebb megoldása az esetleg beállott nehéz helyzeteknek, hogy kölcsönnel egyenlittessék ki a szükséglet» nem áll olyan könnyen ren­delkezésre. A mai adópolitikai viszonyok mel­lett, amikor el kell ismernem, az egész gazda­sági élet sokkal súlyosabb adókat visel, mint a múltban, szintén nem olyan könnyű feladat segíteni a helyzeten, ha bajba kerülünk. Ezért kell egy ilyen biztonsági koefficiensnek lennie. Hogy pedig ez nálunk erősebben jelentkezik, az csak látszólagos, mert — s ezt méltóztassék mindenkinek tudomásul venni, és én ebben a tekintetben erősebb tanút a magam részéről idézni nem tudok, mint Teleszky János őexcel­lenciáját — mi egy teljes kényszrü költségve­téssel indultunk el a szanálás kezdetén. Az a költségvetés nem felelt meg egyálta­lában az ország helyzetének. (Ugy van! Ugy van! — gróf Hadik János: Azt is Kállay csi­nálta!) Azzal a költségvetéssel az államnak és egész gazdaságunknak tönkre kellett volna mennie, és ha van érdeme a kormánynak, ugy az mindenesetre érdeme, hogy az első perctől kezdve ezt nyiltan hangoztatta. Törekedtünk tehát egy olyan költségvetésre, amely kellően összhangba hozható az állam magasabb érde­keivel. (Helyeslés.) Tessék ezt figyelembe venni, s akkor az emelkedés mindjárt nem lát­szik majd indokolatlannak. Itt is épen ugy, mint a Képviselőházban tettem, csak elisme­réssel kell nyilatkoznom elsősorban a volt fő­biztosunkról, aki szeretettel és megértéssel fog­lalkozott az ügyeinkkel, hasonlóképen a Nép­szövetségről, különösen annak pénzügyi bizott­ságáról, amely félretéve minden más szempon­tot, egyszerűen tárgyi alapon már a szanálás alatt lehetővé tette, hogy egészségesebb költ­ségvetéssel dolgozzunk. (Helyeslés.) Mélyen t. Felsőház! Teljesen helyesen ve­tette fel Teleszky őexcellenciája a felelősség kérdését. Itt van felelősség, itt mindannyian felelősek vagyunk. De méltóztassék elhinni, hogy most a legnagyobb felelősség rajtunk van, akiknek ezt a kérdést el kell intéznünk. Nekünk kell mérlegelnünk a különböző szem­pontokat. Mi vagyunk felelősek azért, hogy mit lehet tenni és meddig lehet elmenni. Azok­kal szemben, akik cl 1*1* cl utalnak, hogy a nem­zetnek kötelessége van az egyénekkel szem­ben, én többet mondok: elsősorban az egyének­nek van kötelességük a nemzettel szemben. (Ugy van! Ugy van!) Méltóztassék elhinni, hogy épen egy ilyen nagy katasztrófát átélt nemzetnél az első szempont: az egyénnek ön­feláldozása és áldozatkészsége a köz érdeké­ben, és csak azután jöhet a nemzet, ha tudja, teljesiteni a maga kötelességét. Ez. az az er­kölcsi szempont, amely bennünket vezetett, és amely tekintetben azt hiszem, nem lehet nézet­eltérés közöttünk. (Ugy van! Ugy van!) Szterenyi őexcellenciája egészen helyesen mutatott reá ebben a kérdésben arra, hogy a főerősségünk, amivel helytállihatunk minden indokolatlan és jogtalan követeléssel szemben •az, hogy eigyenlő inertekkel mérjünk. Itt van szerintem a kérdés második súlypontja. Ezt le­het vitatni, de mi, akik láttuk a viszonyok ala­kulását, azt látjuk, hogy ez az a bázis, amely bennünket feltétlenül megóv olyan kiadások­tól, amelyeket a magyar közgazdasági élet el nem bir, amelyek teljesen megbónitanák állam­háztartásunkat és ismételten olyan gazdasági káoszt váltanának ki, amilyent senki a világon nem kivan. Teleszky őexcellenciája részletesen! foglal­kozott a budget kérdésével. Abban a tekintet­ben, amit beszédének első részéiben mondott, egyetértek őexcellenciájával, mert hiszen ő volt az, aki annak idején felhivta figyelmemet arra, hogy a szanálási költségvetés keretei túl­szükek. Ha azonban ma azt vizsgálom, hogy a budget-kiadások miért emelkedtek, oilyan kér- • déssel állok szemben, amelyet bár; valameny­nyire megoldottunk» teljes megoldásra 'még nem tudtunk vinni. Méltóztassék a költségvetést ta­nulmányozni. Hol mutatkozik az a najgy emel­kedés'? Tulajdonképen a személyzeti kiadások­nál, a tisztviselői illetmények rendezésénél. Kérdem, vájjon nem helyes utón járt-e a kor­mány, vájjon nem-e épen a középosztálypolitika szempontjából volt helyes, hogy sietett segi­teni a tisztviselőkön. (Egy hang a közéven: De nem eléggé!) Hiszen ha az, elmúlt éveket nézem, tényleg több, mint százmilliót _ költöttünk a tisztvi­selők helyzetének megjavítására, beleértve a nyugdíjasokat is, és mégis csak odáig jutot­tunk, hogy nagyrészük még mindig küzd a megélhetéssel. (Felkiáltások a jobboldalon és a középen: Koplal nagyrésze! — Rongyos ruhá­ban járnak!) Ugy van, legnagyobb részük még küzd az élet nehézségeivel, és én boldog len­nék, ha azt el tudnám érni, hogy eljussunk leg­alább arra a színvonalra, amelyet a háború előtt értünk el, pedig még ott van a nagy kü­lönbség az aranyérték és a tényleges érték kö­zött is. (Szterenyi József báró: Több, mint 30 százalék!) Sőt, ha nézem, hogy a tisztviselői il­letmények kérdése a háború előtt tulajdonké­pen nem volt olyan évről-évre folyton vissza­térő kérdés, és ez akkoriban kivétel nélkül minden országban csak hosszabb időnként ke­lült napirendre, akkor azt is meg kell állapi­tanom, hogy valószinüleg ez volt oka annak, hogy talán már a háború előtti időkben sem tudott a tisztviselői kar olyan nyugodtan meg­élni. Amilyen nyiltan megmondom azonban, hogy ez a kérdés tulaj donképen még nincs megoldva, époly nyiltan megmondom azt is. hogy sajnos, a mai gazdasági helyzetben hosz­szabb időnek kell még eltelnie, mig erre a kér­désre ismét visszatérhetünk. De az államház­tartás, az egész állami adminisztráció, sőt az egész magángazdasági élet szempontjából is végeredményben csak akkor leszünk nyugvó­ponton, amikor olyan tisztviselői karral fo­gunk rendelkezni, amely — leépitve a fölösle­ges részét, amit alapelvnek kell tekintenem (Ugy van! Ugy van!) — megfelelő járandóságo­kat fog kapni és nyugodtan élhet. Mert méltóztassék nekem elhinni, a saját tárcámnál, olyan páratlan tisztviselői karral rendelkezem, amelyről — és ez áll az egész állami tisztviselői karra — el lehet mondaná, hogy fel­áldozva, egészségét, teljesíti a maga kötelességét a megélhetés nehéz viszonyai ellenében is és egyik fő tényező volt abban, hogy az államház­tartás helyzetét helyre tudtuk állitani. (Helyes­lés.) És ha azt látom, hogy még e téren is van­nak megoldatlan feladatok, ajkkor ne méltóztas?

Next

/
Oldalképek
Tartalom