Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.
Ülésnapok - 1927-30
188 As országgyűlés felsőházának 30. ülé majd kaució, de aztán, ha ez tovább megy és eljutunk a hadikölcsönhöz is a többi között, akkor a biróság 1 fogja a hadikölcsönt valorizálni. Mit fog akkor mondani a pénzügyminister, ha egyszer a biró meghozza az Ítéletét? Ezt nem lehet hagyni. Itt van az a bizonyos lavina, amelyet a t. pénzügyminister ur a bizottságban is einlitett, amely elé határozott gátat kell vetni, mert hiszen lavina inegy tovább és nem áll meg sehol, ha egyszer az igazság, az etikai szempont prevaleál. Ebbe a kérdésbe tehát már csak ezért is bele kellett nyúlni, nem is említve, hogy a bírói gyakorlat sem lévén egységes, olyan bizonytalanság támadt, amelyet okvetlenül törvényhozásilag kellett megszüntetni. Ennélfogva az a kérdés, hbgy szükség van-e erre a törvényre, azt hiszem, minden gondolkozó ember előtt világos. Itt bele kellett nyúlni a dologba, aminek szükségét különösen a pénzügyminister ur érezte. Mert hiszen ennek a törvényjavaslatnak tulajdonképeni inditó oka a félelem, az a félelem, hogy a valorizációs gyakorlat át fog csapni az államháztartásra, az állami tartozásokra és akkoir nincs megállás, s a pénzügyminister félti a maga költségvetését, félti az államháztartás egyensúlyát, félt attól, hogy olyan kötelezettséget vállalunk magunkra, amelynek eleget tenni az állam nem képes. Ez a félelem az, amely leginkább sürgette ennek a törvényjavaslatnak megalkotását. Az igazságügyminister ur mondhatta, hogy ő nem sürgeti a dolgot, mert hiszen az a gyakorlatban majd kifejlődik, elég méltányosan járnak el a bíróságok, igyekeznek a konkrét esetek körülményei szerint a méltányosságnak és az, igazságnak eleget tenni, ő tehát hagyja a bíróságokat. Neki nem fájt ez az állapot, de fájt a pénzügyminister urnák és fájt a, kormánynak az a gondolat, hogy a törekvés áthat az államháztartás sérelmére. Itt volt 'azután a hadikölcsönök ügye. Kik sürgették leginkább a valorizációt? A hadikölcsöntulajdonosok. Ök szervezkedtek és ők tényleg olyan- sé)riemet szienvedtek, hogy bátran lehetett mondani, hcigy itt van egy ajtó, amelyet döngetni kell, mert ennek meg kell nyílni. A pénzügyminister ur tehát féltette bizony az államháztartást, félt, faógy átcsap az egész mozgalom az államháztartás megza^ varasáig, úgyhogy sürgősnek mutatkozott a kérdésnek törvényjavaslat utján való rendezése. Magam azon az állásponton vagyok, hogy a törvényhozás helyesen foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy a kormány helyesen, tette, hogy a valorizációs törvényjavaslatot itt beterjesztette. Hogv azután hogyan vitte keresztül és hogy jól vitte-e keresztül, az a második kétrdés. Ha ennek a törvényjavaslatnak igazi tartalmát nézzük, az inkább egy negatívum, mint pozitivum. Ez inkább nem valorizációs törvényjavaslat, mint valorizációs törvényjavaslat. A fősúly nem ott van, ahol valorizálnak, hanem ott, ahol netm valorizálnak és hogy mit nem valorizálnak. Épen a pénzügyminister az, aki ebben a kérdésben a döntő lévén, azt mondta, hogy ő nem valorizálta that ja azokat az államháztartási kötelezettségeket, amelyeket különben a valorizálás esetében teljesíteni kellene. Az igazságügyminister ur a pozitivum tekintetében hivatkozhatott arra, hogy ő sem tehet mást, mint hogy bizonyos irányelveket állapit meg, miképen járjanak el a bíróságok. Ezeket az irányelveket flxirozni tulaj donképen nem is kellene, mert hiszen azok eddigelé úgyis érvényesültek, a méltányosság, ?(,' 1928. évi március hó 22-én, csütörtökön. az igazság, a kölcsönös érdekek kiegyenlítése irányában. Inkább a negatívumon van tehát a súly, hogy mit nem valorizál a töirvény. Ezen a téren, sajnos, azt a nagy ellentétet állították" fel, amely nyilvános, köztartozások és a magántartozások között van. A törvényjavaslat ezt a megkülönböztetést a nyilvános tartozás és a magántartozások között meglehetősen keresztülviszi, amennyiben elvileg a köztartozásoknál a nem valorizálás álláspontján áll, a 'magántartozásoknál ellenben inkább az ellenkező álláspontra helyezkedik. Hogy helyes-e és igazsáfgtois-e, hogy az állaim a köztartozásokat, különösen az állami tartozásokat kiveszi a valorizáció alól, arról nagyon erősen lehet ugy gondolkozni, hogy bizony az kihivja a kritikát. Ez az álláspont elvileg semniiesetre sem helyes, mert ki tartozik inkább, az állam-e, vagy pedig a magános? Ki van hivatva inkább eleget tenni a hitelező követelésének, mint az állam? Az állam a legfőbb adós, de egyszensmint olyan adós, akiben leginkább kell bíznia a^ hitelezőnek, az az. adós, aki leginkább van ráutalva a közönség bizalmára, ezt a bizalmat nagymértékben ki is élvezi, sőt az államnak módjában áll kényszeritőleg is hatni árrá, hogy a közönség feléje fordítsa a bizalmat, amint azt különösen a hadikölcsönöknél láttuk. Tehát, ha van egyáltalán igazság és etika, akkor ez bizonyára az, hogyha választani kell a közölt a két dolog között, hogy melyiket kell inkább valorizálni és melyüket kevésbé 1 , akkor az állaim tartozásait inkább kell valorizálni, mint a magánosokét, mert az állam sokkal erős ebb adós a hitelezővel szemben, neki tehát nem szabad visszaélni azzal a bizalommal, amely irányában gyakoroltatik. Eis mégis azt látjuk ebben a javaslatban, hogy az állam, a törvényhatóságok, a községek köztartozásaikra nézve kivétetnek a valorizáció alól. Ezt például Németországban nem tették meg. Ott valorizálták az állani tartozásait, még a hadikölesönöket is, igaz, hogy bizonyos hosszabb időre való kitolással, de mindazonáltal eszébe sem jutott senkinek elvileg kimondani, hogy az állam nem köteles a maga kötelezettségének eleget tenni. Vagy például tudvalévően Franciaországban és Angliában, ahol nagyon sok úgynevezett rentier van, szeretném én azt a rentier-t látni, akivel szemben az állam azt mondja: »Én pedig nem fogom többé beváltani ezeket az adósságokat azon a potom áron, amelyen a pénznek a kurzusa van.« Hiszen felfordulás, forradalom állana ott be, mert tudvalevőleg ott a rentier-i minőség az, amire mindenki áhítozik. Angliában, ahol szintén leginkább használják a magánbefektetésre az, állami címleteket, elképzelhetetlen, hogy olyan elvet állítsanak fel, hogy az állam kevésbbé tartozik a kötelezettségének eleget tenni, mint a magánember. A mi javaslatunkban, ez, sajnos, keresztül van vive, ugy, hogy az állam kijelenti, hogy az állam címletei, az állam tartozásai nem valorizáltatnak. Itt azonban egy megjegyzést kell tennem, amely Szterényi t. barátom tegnapi beszédére vonatkozik. Egy félreértés csúszott be az ő beszédébe — amelyet én máskülönben nagyon élveztem — és ezt azért nem hagyhatom észrevétel nélkül, mert sokkal nagyobb jelentősége van ennek a félreértésnek, mint látszik. Ö tudniillik azt mondta, hogy az államnak a magánüzemeiből folyó, származó kötelezettség; gei is ki vannak véve a valorizáció alól. (Báró Szterényi József: Államvasút, állami üzemek!) Igen, Államvasút is, stb. Hát, ebben tévedett a t. barátom. (Báró Szterényi József; Nem!)
