Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.
Ülésnapok - 1927-30
r Àz országgyűlés felsöházánah 30. ülése 1928. évi március hó 22-én, csütörtökön. 189 De igen. Felreértette a törvény 9. §-át. A 9. § — és' ezt méltóztassék figyelemmel kísérni, mert nagyon fontos dolog, hölgy ez tisztáztassék — azt mondja (olvassa): »Az államnak, a törvényhatóságnak és a községnek a 6. § első bekezdésében nem emiitett kereskedelmi, ipari, vagy általában gaizdasagi célú vállalatára (üzemére) a 6. § nem nyer alkalmazást,« Tudniillik a nem valorizálás nem nyer alkalmazást. Azt hitte talán a t, előttem szólott barátom, ho<ïy ez talán ugy értendő, hogy ezek szintén nem valorizáltatnakL (Bárd Szterényi József: De a 6. §-ban ki van véve az államvasút, posta, postatakarékpénztár.) A!z állami üzemek általában nincsenek kivéve. (Báró Szterényi József: Az, Államvasutak expressis verbis említtetnek.) Szóval általában ez a 9. § azt jelenti, hölgy állami üzemek általában véve nincsenek kivéve a valorizáció alól. Hogy ez mennyire igy magyarázandó, azt az eredeti törvényjavaslatnak az indokolása megmondja. Azt mondja az akkori 8. § indokolása (olvassa): »Nem volna indokolt a 6. § rendelkezéseit alkalmazni abban az esetben, amikor a magánjogi pénztartozás az államnak, a törvényhatóságnak vagy a községnek magángazdaisági tevékenységével oly módon keletkezett, hogy a pénztartozás az állaimnak, a törvényhatóságnak vagy a községnek valamely kereskedelmi, ipari, vagy általában gazdasági célú vállalatát terheli, mert ilyen esetben nem lehet az említett adós általános helyzetét venni alapul, hanem elegendő, ha a bíróság az eset összes körülményeinek mérlegelése során magának a vállalatnak (üzemnek) a vagyoni helyzetét^ veszi figyelembe, épen ugy. mint más adós esetében«. (Báró Szterényi József: A Képviselőház módosított!) Nem módosított. ez a 8-ik, illetve 9-ik § megmaradt. Módosított a Képviselőház annyiban, amennyiben a. felsorolásból egyet kihagyott, tudniillik az óvadékókat. De ez nem változtat semmit azon, hogy az állam üzemi magántartozása igen is valorizáltatik ugy, mint más magántartozás. Ez helyes is. Nem lehet odáig menni, hogy az állam például a maga gyára számára vegyen 1 mindenféle anyagokat, kölcsönöket vegyen fel, hoa-y az üzemet folytathassa^, és akkor azt mondja, hogy ő pedig nem valorizál, mert ez már mégis hallatlan visszaélés volna azzal a bizalommal, amelyet az állam irányában táplálunk. Mondom, azt, hogy az állam kivette a maga tartozásait, már t. i. a köztartozásait a valorizáció alól, fájlalni mindenesetre kell, ez az etikai elveknek nem felel meg, de ezen a ponton a pénzügyminister az, aki azt mondja: »Ha pedig mi ezt valorizáljuk, akkor én bizony az államháztartás egyensúlyát nem tudom fentartani; mert akkor nekünk olyan áldozatot kell hoznunk, amely sokkal nagyobb, mint az a kár, amely abból származik, hogy akár a hadikölcsöntulajdonosok. akár maisok nem kapják viszsza valorizált értékben azt, amit követelnek.« Hát hiszen, ez egy olyan szempont, amelyet nekünk honorálnunk kell. Összefügg az államháztartás egyensúlya és az állami kötelezettségek teljesítése, az állami terhek viselése általában. Ezek az államnak olyan nagy kérdései, amelyeknél vigyáznunk kell, hogy valamiképen a helyzetet ne rontsuk akkor, amikor a helyzetet ugy. ahogyan fenn tudjuk tartani különösen azokkal a kötelezettségekkel szemben, amelyek a békeszerződésből reánk haramiának, vagy amelyek a jövőben fognak reánk háramlani. Ez a magasabb etikai szempont az, amely végtére kiengesztelődést nyújt aziránt, ha mi itt egyenes ellentétbe helyezkedünk az etikai elvvel és FELSŐHÁZI NAPLÓ. II. nem valorizáljuk az állammal szemben fennálló követeléseket. Hát, ezen hiába tűnődünk tovább, el kell ismernünk, hogy ez egy magasabb állami szempont és ezt honorálnunk kell. Maradnak tehát a magántartozások. Ezekre nézve az ellenkező elv van felállítva, tudniillik, hogy igenis a magántartozásokat valorizálni lehet. Itt is azonban az államnak bizonyos köztekinteteket kell figyelembe vennie, nevezetesen azoknál az értékpapíroknál, amelyek a közhitei tárgyai. Én belátom és meg tudom érteni, ha általában véve a törvény nem valorizálj cl f\'/i ilyen értékpapírokat, beleértve a zálogleveleket, a községi kötvényeket és egyebeket; mert hiszen a közhitei az államhitellel szoros összefüggésben áll. Tulaj donképen nem lehet a kettőt szétválasztani; ha tehát az államot védjük az ellen, hogy esetleg meg ne rendüljön a háztartása, akkor a közforgalmat sem szabad megrendíteni, a közhiteit seim szabad gyengíteni egy valorizálás által. Van azonban egy dolog, amely erősen kihívja a kritikát, és ez az, hogy a töirvényjavaslat ellenmondást tartalmaz abban a részében is, amely a magántartozásokra vonatkozik. Nem valorizártatnak a takarékbetétek. Már az előttem szólott tisztelt tagtárs ur is kifejtette, hogy ez mennyire igazságalan dolog. Viszont azonban valorizáltatnak az életbiztosítási követelések. Hát, tisztában vagyunk-e azzal, hogy mj különbség van takarékbetét és biztosítási ösz< szeg közötti Hiszen ha elemezzük a biztosítási összegeket, akkor arra kell rájönnünk, hogy hiszen az is takarékbetét. Hát miből keletkeznek a biztosítási összegek? Hiszen nem azért biztosítja az ember magát, hogy a halál ellen legyen biztosítva; sajnos, a halál ellen nincs orvosság és nincs biztosítás; jó volna, ha lenne. Mi ellen biztosítja tehát magát az emberi Tisztán azért biztosítja, hogy azt, amit meg akar takarítani, megkapja az ő örököse akkor is, ha ő előbb hal meg, mint az az idő letelik, amennyi időbe került volna annak a tőkének megtakarítása. Az életbiztositás tehát tulajdonképen egy vegyes természetű biztosítási ügylet, amely takarékbetétből és tulaj donképeni biztosításból áll. A takarékbetéti részt pedig épen ugy be kell fizetni a biztosítottnak, mint ahogy r be kell fizetnie a takarékpénztárba a takarékbetétet. A biztosító csak egy bizonyos részesedésig megy el, amennyiben elvállalja annak a rizikóját, hogy az illető előbb hal meg, mintsem a takarékbetét olyan összegre gyűlhetett volna fel, amilyenre kellett volna. így áll a dolog. Ehhez képest az eljárás, amelyet a biztosítótársaságok követnek, szintén megfelel ennek az intenciónak, mert a biztositási díjat, amelyet a biztositott fizet, a biztosító el nem költheti, abból nem adhat osztalékot, csak annak egy részéből. Tudniillik van úgynevezett életbiztosítási díjtartalék. A befizetett összegnek azt a részét, amely takarékbetét természetű, a biztosító társaságnak félre kell tennie, azt felgyüjti, kamatoztatja addig, amig azután olyan összegre szaporodik fel. amilyenre a biztosított fél akarja, azután kiegészíti ezt a részt avval a külön, úgynevezett kockázati résszel, amelynek fejében vállalja azt is, hogy kifizeti az összeget abban az esetben is, ha az illető előbb hal meg, ha tehát nem tudta a biztosító még összegyűjteni a kellő összeget. A díjtartalék tehát teljesen azonos egy takarékbetéttel. Mármost, ha azt mondják- hogy a biztositási díj alapján járó vagyongyűjtés más volna, mint az, amely takarékbetét alakjában direkte történik, az egyenesen tájé29
