Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-30

182 Az országgyűlés felsőházának 30. ülése 1928. évi március hó 22-én

} csütörtökön. lami átértékelést. Ez az átértékelés akkor még nem volt valorizáció, akkor még nem gondoltunk arra, hogy a pénz értékét kellene oly módon emelni, hogy visszatérjünk az. aranyértékre, akkor még mindez nem forrott ki, hiszen egészen 1919-ig, a kommunizmusig, nem is gondolt arra a magángazdaság Magyarországon, hogy itt devalvációról, értékcsökkenésről van szó, mi egyszerűen csak áremelkedésről beszéltünk, és nem azt néztük, hogy pénzünk értéke csökkent a külső relációban, hanem azt néztük, hogy a drágaság nő. Kezdetben tehát csak a magángazdaság foglalkozott ezzel és követelt bizonyos átérték élést kártérités formájában. A bíróság épen ilyen kirívó esetekből kifolyólag kezdette el méltányosságból az átértékelésnek azt a formáját alkalmazni, hogy a keletkezett kárt igyekezett megosztani a hitelező és az adós között, igyekezett tehát eliminálni azt a nagy különbséget, amely a hitelező és az adós közötti viszonylatban az értékcsökkenés következtében előállott. Az államhatalom, amikor kezdetben megállapította ezt a kiáltó különbséget a pénz eredeti értéke, arany értéke és a valóságos értéke között, szintén nem gondolt az 'átértékelésre, epem az elv fentartása okából, haneim kártérítésre. Ezt mutatja a k amiatt öirvény, amely nyilván nem a pénz átértékeléséről, hanem kártéritéisről beszélt, és ezt mutatja az is, hogy a tisztviselői fizetéseket neim egyszerűen valorizálták az eredeti fizetési összegnek aranyértékébein, hanem az állaim teljesitőképességéhez és a drágasághoz mérten a lehetőség^ határain belül emelte fel a tisztviselők fizetéseit. Voltak épen teíhá,t egészen 1925-ig soha, sem az államhatalom, sem a magángazdaság nem állott a valorizációs állásponton. Akkor kezdődött az, amikor pénzünk már stabilizálva volt, hogy mindéin tartozás átértékelését kívánták. A gyakorlati életben ez az átértékelés hamarább a nyilvánult meg, annyiban, amennyiben az ujabb szerződéseket, ujabb megállapodásokat már az átértékelés alapján kötötték, ami egészen természetes is volt akkor, amikor bizonytalan volt a pénz értékmérő helyzete és bizonytalan volt az, hogy voltaképen a stabilizált pénzünk meg fogja-e tartani értékét. Ezt az átértékelési törekvést azután a bíróság magáiévá tette méltányosság alapján, és magáévá tette a kormány is., már 1926-ban, amikor a magántisztviselők nyugdíját átértékelte. Ezzel_ kezdődiött voltaképen hivatalosan annak a teóriának megdöntése, hogy »korona: korona«, és ezzel történt meg az az első lépés, amelynél azután a kormány meg nemi állhatott, mert hiszen málr hivatalosain is elismertetett a valorizáció. így túllépték a bíróságnak azt a helyes álláspontját, hogy adott esetekbem a méltányosság alapján kártérités jár és hogy a kártérítés összegét a méltányosság alapján kell megszabni. Ilyen körülmények között csak aa volt hátra, hogy most már az állam megtegye az intézkedést arra nézve, hogy a valorizáció kérdésében «tiszta helyzetet teremtsen. Ezt a tiszta helyzetet a kormány, nagyon helyesen, abból az elvből kiindulva próbálta megteremteni, hogy.: »Salus rei publicae smprema lex est«. Nagyon helyesen a kormány azt a felfogást vallotta, hogy amint a magángazdaságban, a bíróság a méltányosság alapján kivánta megállapítani, hogy ki mennyi kárt szenvedjem abból az értékcsökkenésből, amely a két fél viszonylatában előfordul, és igy a biróság mérlegelte a lehetőségeket egyrészt az adósnál, másrészt a hitelezőnél: ugyanúgy szükséges, hogy mérlegeljük az állam teljesitőképességének lehetőségét, mérlegeljük ezeket a határokat akkor, amikor az állammal szemben igényekkel lépünk fel, és szükséges, hogy itt is előttünk álljon az a szabály, hogy: »Salus rei publicae suprema lex est.« Ebből kell tehát kiindulni akkor, amikor mi valorizációt kérünk, és ezért tartottam szükségesnek ezt a felszólalásomat. Szükségesnek tartottam, hogy leszögezzem ezt az álláspontot azért, mért tisztában vagyok azzal, hogy a polgárságnak igen nagy része, igen sokan azok, akik velem egy véleményen vannak, azt az álláspontot képviselik, hogy bármennyire igazságos lenne az, hogy az állam 100%-ig teljesítse kötelezettségét és bármennyire igazságos lenne az, hogy az állam nagy megtérítéseket adjon: kötve van az állam, de kötve vagyunk mi is, a »Salus rei publicae« parancsa alapján. A jelenlegi törvényjavaslat bizottsági tárgyalásán a pénzügymimister ur őnagyméltósága hangsúlyozta, hogy ezt a kérdést óvatosan kell kezelni. Az egyesitett pénzügyi és köizjogi bizottság helyeselte a pénzügyiministernek ezt az álláspontját, helyeselte nemcsak a multakra való tekintettel, mert hiszen a multakat ma már Ihiába kritizáljuk bizonyos gazdasági szempontokból, de helyeselte külpolitikai szempontokból is, tekintettel a nemzetközi gazdasági helyzetre. S én, amikor szintén helyeslem ezt a felfogást, nem tudok egyetérteni azokkal, akik e közhelyeslés ellenére azt próbálják megállapítani, hogy a kormáiny ezzel a javaslattal elkésett, és nem tudok egyetérteni azokkal, akik rá akarják bizonyítani a kormányra, hogy a javaslat olyan hibákban szenved épen a kormány késedelmeskedése és mulasztása következtében, amelyek ma már nem orvosolhatók. Nem tudok egyetérteni, mélyen tisztelt Felsőház, azért sem, — ezt megint kivárnom leszögezni azoknak a független polgároknak részéről, akik nyitott szemmel és elfogulatlanul kívánják a mai helyzetet is vizsgálni — mert egyrészt mi, akik kivül állunk, nemi isimerjük azokat az okokat, amelyek a kormányt a korábbi vagy későbbi télnykédeseiben vezetik, másrészt pedig neim isimerhetjük azokat a tényeket, amelyek a kormányt bizonyos dolgok megtételében akadályozták, vagy ezek megtételéinek a későbibi időre való halasztására késztették. Ha pedig valaki élpenséggel a kormány gyeplőjénél állott, 1919-től egészen a mostani időkig, részint mint a kormány tagja, részint mint a kormány pénzügyi tanácsadója a pénzügyi tanácsban: még kevésibé tesz helyesen az ily utólagos kritikával, mert annak idején kellett volma ezeket a dolgokat felhoznia, és akkor, ha, alapos ok volt rá, nyugodtan lehetett volna akár a nemzetgyűlést, akár a kormányt bizonyos intézkedések megtételére a nagy nyilvánosság előtt felhívni. Ma azonban nem tartom helyesnek, ha bizonyos áílutólagos késedelmekből a törvényjavaslat ellen indokot vezetünk le. Természetesen nem értem ez alatt azt, hogy a kormány gestio ját ne kritizáljuk. Az az álláspontom nekem is, hogy igenis a kormány ténykedését mindenkor jogunk van, sőt kötelességünk kritizálni, kötelességünk az, hogy a jelen állapotból és a jelen ténykedésekből következtetéseket vonjunk le, hogy a jövőre vonatkozólag azok alapján magunknak célt tűzhessünk ki. Ezek azonban a jelen esetben már mind politikai következtetések volnának, a mai törvényjavaslat pedig nem engedi meg, hogy mi az ügyet politikai szempontból nézzük. Nekünk