Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-29

'Az országgyűlés felsőházának 29, ülése helyezze-e pénzét vagy sem. Ezeket a kategóriákat tehát a legnagyobb méltányossággal kell kezelni és remélem, a pénzügyminister ur meg fogja nyugtatni a t. Felsőházat atekintetben, hogy megfelelő, általános megnyugvást keltő módon lesz ez az ügy elintézve. Még csak egy kérdésre akarok rátérni. A törvényjavaslatnak külön fejezete rendelkezik az élet- és járadékbiztosítások átértékeléséről. Ezt az egész fejezetet a magam részéről olyan károsnak és igazságtalannak tartom épen a kisemberekkel, a kisbiztositottakkal szemben, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy egy olyan törvényjavaslatot, amelyben ez a fejezet benne van, megszavazzak. Amennyiben ez kivétetnék a javaslatból és külön törvényjavaslatban rendeztetnék, — amire értesülésem szerint sajnos kilátás nincs — igenis megszavaznám a javaslatot, de ha ez, a rész benne marad, amely épen szociális szempontból nézetem szerint nagyon helytelen és veszedelmes intézkedéseket tartalmaz, mert teljesen elejti a kisemberek jól felfogott érdekeit, akkor nem vagyok abban a helyzetben, hogy a javaslatot elfogadjam. (Taps a jobb és a baloldalon.) Elnök : Szólásra következik Juhász Andor Őexcellenciája ! Juhász Andor : Nagyméltóságú Elnök Ur ! Mélyen tisztelt Felsőház ! (Halljuk ! Halljuk !) Izgatóbb, a tömeghangulat felkeltésére alkalmasabb törvényhozási problémával, témával nem foglalkozott még a Felsőház, mint. a szőnyegen fekvő javaslat. A javaslatnak ez az alaptermészete a legnagyobb higgadtság és megfontoltság követelményeit támasztja a törvényhozás tagjaival szemben és ezt a követelményt még élénkebb megvilágitásba helyezi annak megfontolása, hogy az inflációs igazságtalanságok orvoslását célzó valorizáció tulajdonképen az állam pénzügyi egyensúlyát, gazdasági életünk rendjét és annak ellenében telekkönyveink biztonságát is igen közelről érinti. A javaslat rendelkezései, helyesebben azok a követelések, amelyekről ez a javaslat diszponál, két csoportba sorozhatok. Az egyikbe tartoznak az u. n. pénzügyi természetűek, vagyis azok, amelyeknél az állam, törvényhatóság, község vagy ezek erkölcsi testületei szerepelnek adósok gyanánt és amely követeléseknél jelentőségre messze kiemelkednek az állampapírok, vagyis a flxkamatozásu értékpapírok, a hadikölcsönök, koronajáradékok, aranyjáradékok és igy tovább. A második csoportba tartoznak a szoros értelemben vett magánjogi követelések, vagyis a polgárságnak egymásiránti vagyoni ügvletei. A valorizáció kérdésének társadalmi és törvényhozási tárgyalásánál nem bontakozott ki kellőkép az a szempont, hogy ezúttal a rendezés súlypontja tulajdonképen a magánjogi átértékelésen nyugszik és pedig azért, mert a kérdésnek ezt az oldalát most feltétlenül véglegesen rendeznünk kell, hiszen nem lehet szó arról, hogy a törvényhozás még egy izben foglalkozzék a magánjogi valorizáció kérdésével és újra felzavarja a gazdasági élet megállást nem tűrő menetét. Viszont abban a tekintetben aligha lehet nézeteltérés közöttünk, hogy az állampapírok valorizációjának kérdését ezúttal nyugvópontra hozni nem lehet, mert akár a teljes megtagadás, akár pedig — amit helytelennek tartanék, — egész apró százalékos valorizálás álláspontjára helyezkednénk, ez mindenkép csak ideiglenes megoldást jelent. A magam részéről, birói tapasztalataim alapján inkább a magánjogi vonatkozásokkal kívánok foglalkozni, a pénzügyi részre nézve csak a következő megjegyzésekre szorítkozom. Hivatásomnál fogva ebben a tekintetben is arra az álláspontra kellene helyezkednem, hogy az adós teljesítse kötelességét, az állam pedig, mint adós, járjon elő 1928. évi március hó 21-én

} szerdán. 177 jó példával. Azonban a nagy katasztrófák, az előre nem látott csapások még a magánjog terén sem engedik ennek az elvnek korlátlan érvényesülését. Gondoljunk a moratóriumokra, a kényszeregyezségekre és a csődökre. Az államot is érhetik olyan megrázkódtatások, amelyek ideiglenesen vagy véglegesen képtelenné teszik kötelezettségeinek teljesítésére. Nagyobb katasztrófa, mint aminő a magyar államot érte, még nem sújtott modern államot. Hogy országunk válságos helyzetében hozzákezdhet-e az állami adósságok átértékelt teljesítéséhez, ezt a kérdést a törvényhozás felülbírálási jogának fenntartása mellett az ország vagyoni rendjéért elsősorban felelős kormány hivatott megbirálni. És ha van olyan kormányunk, amelynek politikáját lebet bírálni, amelyről hallottuk, hogy egyrészt tullíberális, másrészt tulreakciós irányzatot vetettek szemére, de amelynek azt az egy érdemét mindenkinek el kell ismernie, hogy ezt a kifosztott, darabokra szaggatott országot a pénzügyi és külpolitikai inferioritásának abból a szégyenletes mélységéből, amelyre igazán csak arcpirulva gondolhat az ember, esztendőknek megfeszített munkásságával, miközben a nemzeti egység erőforrásából sohasem meríthetett, a pénzügyi egyensúlynak és a külső megítélésnek mai magaslatára emelte : akkor ennek a kormánynak el kell hinnem, hogy csakis kényszerítő, elháríthatatlan és részben talán nyilvános pertraktálást nem is tűrő okokból zárkózik el ezúttal az állampapírok átértékelése elől. Hiszen az ellenkező állásponttal nemesik saját népszerűségét fokozta, hanem az állam tekintélyét is emelte volna. Ezért és különösen azok után amiket Szterényi őexcellenciájától az ő tapasztalatai nyomán hallót. tunk, el kell fogadnom a javaslatnak azt az álláspontját, hogy az állampapírokat ezúttal nem valorizáljuk. Hangsúlyozom, hogy közjogilag ennek más jelentősége nincs, mint az, hogy a valorizálás ezúttal nem történik meg. Ez természetesen sem a kormányzat, sem a törvényhozás kezét a jövőre nézve nem köti és e részben teljesen közömbösnek tartom azt is — legfeljebb politikai jelentősége lehet annak —, hogy a jövőre nézve miféie ígéret vagy biztatás kíséretében jelenti ki a javaslat egyelőre ezt a non possumus-t. A valorizálást tényleg elhatározó törvényre fog azután tartozni, azoknak a felfogásom szerint rendkívül nehéz kérdéseknek eldöntése, hogy lehet-e különbséget tenni az államadósságok különböző kategóriái között, lehet-e előnyben részesíteni a háborús adósságot a háború előtt keletkezettel szemben, továbbá, hoiiy miféle intézkedéseket lehet tenni az ősjegyzők jogainak megóvása végett. Abból a hangzavarból, amely az egész javaslatot kisérte társadalmi téren és amelyben talán a spekulációnak is nagy része volt, mindenki, akinek szociális hallása van, kell hogy kiérezze két kategóriának halk, de igen szívhez szóló segélykiáltását. Az egyik az árváké, a másik a katonatiszti családoké. Az előttem szólott t. felsőliázi tagok közül már többen rámutattak erre a kérdésre. Én magam is a legnagyobb nyomatékkal és a legteljesebb bizalommal ajánlom ennek a két kategóriának kárpótlását a pénzügyminister ur és az összkormány szives figyelmébe. Ennek a kárpótlásnak, nézetem szerint, nem lehetne sem részleges értékpapirvalorizáció, sem segélyezés formájában történnie. Segélyezés formájában azért nem, mert amint arra már többen rámutattak, ez sérthetné a károsultaknak, különösen a katonatiszteknek érzékenységét, részleges értékpapirvalorizáció formájában pedig azért nem, mert itt tulajdonképen kötelező állami, illetőleg gyámpénztári kezelés következtében szenvedett károsodásért való kárpótlásról van szó, amely FELSŐHÁZI NAPLÓ. II. 27