Felsőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. július 5.
Ülésnapok - 1927-6
36 Az országgyűlés felsőházának 6. ül bizottsági tárgyalása során, az autonómia javára jelentős módositások történtek. (Ugy van! Ugy van! a középen.) De mivel a törvényjavaslat elvi alapja és célja — a módositások megtörténte után is — változatlanul maradt: az eredeti javaslat ellen felhozott elvi kifogások logikailag többé-kevésbé ma is fennállóknak tekinthetők. Tehát, még ha bizonyos fokig letompítjuk is az eredeti javaslat ellen felhozottak élét: még mindig elég súlyos kritikával és aggodalommal állunk szemben, amelynek: jelentőségét csak fokozza az, hogy ezt épen Budapest székesfőváros mondja. De ezt a kritikát és ai többi ehhez hasonló megnyilatkozást — nem kell túl tragikusan vennünk: mert ugy a budapesti, mint a vidéki aggodalom, egyáltalán az egész pesszimista kritika egy régi, tiszteletreméltó, konzervatív, magyar sérelmi politikának a visszhangja, amely a maga világnézeti álláspontját változatlanul kívánná érvényesíteni akkor is, amikor körülötte a világ immár meglehetősen megváltozott. Lényegében ugyanaz a hang, ugyanaz az aggodalom ez, amely 1848 előtt is, de 1848 után is mindannyiszor felhangzott, amikor az állam, a törvény hozás a maga jogaival élni, az állami érdeket, tehát a kétségtelenül mégis csak nagyobb közérdeket, az önkormányzat kisebb érdekeinek valóságos vagy látszólagos korlátozásával érvényesíteni igyekezett. Gondoljunk csak a kinevezési rendszernek, az u. n. »államosítás« eddigi folyamatának bármelyik mozzanatára. Gondoljunk — több mint félszázaddal visszatekintve — am. kir. bíróságok életbeléptetésére; vagy a csendőrség, majd az államrendőrség felállítására; vagy a vármegyei közigazgatási szolgálat egyik vagy másik ágazatiának szervezésére, például 19Ó2-ben a vármegyei, pénztári és számvevőségi szolgálat államositására. Gondoljunk különösen a kormány által évtizedek óta több izben kezdeményezett azokra a meddő kísérletekre, amelyek a vármegyei közigazgatás gyökeres reformját, a még választás alá eső politikai tisztviselők kinevezését célozták; gondoljunk az 1891. évi u. n. lex Szaparianára, továbbá a Tisza István kormánya által az 1914. évben benyújtott vármegyei reformjavaslatokra, amelyeknek törvényerőre emelkedését az időközben reánk szakadt világháború megakasztotta; végül gondoljunk a legújabban, már nemzeti összeomláisunk óta, a volt bel ügy minister ur által eredetileg tervezett, szintén gyökeres vármegyei reformra. Mindig és mindannyiszor jóformán ugyanazon hangnemben, ugyanazon érveléssel felhangzott a túlzó ínunicipalisták csatakiáltása: veszélyben a közigazgatási autonómia, veszélyben a haza! Pedig lényegileg sem az egyik, sem a másik nem forgott komoly veszélyben. A képzelt veszedelem következetes rémlátásának egészen természetes lélektani indoka és históriai előzménye van. Az önkormányzatnak, különösen a vármegyének, mint az alkotmány védbiáístyájának politikai jelentősége 48 előtt nemcsak históriai tény, de egyúttal nemzetpolitikai komoly szükségesség is volt. Ámde 48-ban egyszerre gyökeres változás történt. A magyar felelős ministerium és a modern parlamentarizmus megszületése óta a vármegyék alkotmány védő jelentősége aránylag megcsökkent, sok tekintetben anachromizmussá vált. Sok későbbi félreértésnek, eszmezavarnak, meddő küzdelemnek vált forrásé 1927. évi március hó 22-én, kedden. sává az a körülmény, hogy a 48-as törvényhozás nem vonta le, mert időhiány miatt nem is vonhatta le a nagy átalakulás, a parlamentarizmus logikai következményeit, vagyis nem hozta összhangba a municipal izmust a parlamentarizmussal, így történt, hogy a vármegyék alkotmányjogi szerepkörének — ami utóvégre is csak másodrangú municipális érdek — a lényegesen változott viszonyok között is csorbítatlanul maradása mellett, a tulajdonképeni, az elsőrangú helyi önkormányzati érdek háttérbe szorult. így történt, hogy a vármegye a maga rendeltetését akkor is, amikor már a magyar felelős kormány, a parlamentarizmus korszakában erre nem volt többé olyan komoly szükség, elsősorban továbbra is a politikai szerepben látta. így történt, hogy a municipiumokban — az alkotmányjogi küzdelmek közepette — az igazi autonóm ügyek kellő általános érdeklődést kelteni nem tudtak s elsősorban a tisztviselőválasztásban, az országos Ügyekkel foglalkozásban merült ki a közérdeklődés, így történt, hogy az eként felfogott autonómiának minden legkisebb, még képzelt sérelme is képes volt időnkint lázba hozni, rémlátóvá tenni a birálók egy részét; nemzeti becsület kérdésévé tenni a nemlétező veszélyekkel szemben való védekezést. Részben igy van ez ma is. íme, a kormány az uj éra kezdetén, a nagy munkaprogramm megnyitásaként, az ismét két házból álló országgyűlés első törvényhozási feladataként benyújt egy törvényjavaslatot, amelyik egyfelől a közszolgáltatások mérséklését, másfelől — ezzel logikai összefüggésbein — az önkormányzati háztartások hatékonyabb ellenőrzését célozza, abból indulva ki, hogy a közterhek csökkentésére irányuló minden törekvést meghiúsíthatna az, ha az állami közterhekkel együtt az önkormányzati közterhek is nem apadnának, sőt ha esetleg — hibás gazdálkodás eredményekép — az állami közterhek csökkenésével fordított arányban a helyi szolgáltatások emelkednének. A cél, a kiindulási pont egészen helyes, jogosult és tárgyilagos, annyira, hogy csupán az lehet vita tárgya, vájjon a helyes cél elérése érdekében javasolt eszközök, vagyis a törvényjavaslat egyes rendelkezései nem túlzottak, nem feleslegesek, vagy nem épen hátrányosak-e'? És ime, a tárgyilagos szakszerű kritika helyett és mellett, ennek némileg háttérbe szorításával, most is ugy, mint a multakban hasonló esetekben történt, újra találkozunk azzal az orthodox állásfoglalással, hogy a létezőnek, a statusquonak minden legkisebb megnolygatása, az állami közérdeknek bárminő szükséges előtérbe állítása az évszázados magyar alkotmányt megingatja; az államhatalomnak az önkormányzat területére való jogtalan betörését jelenti; az önkormányzatot a lét vagy nemlét kéirdésének eldöntése elé állítja, a megszűnés veszélyének teszi ki! Amidőn én a magam becsületes meggyőződése szerrint mindezt a nagy aggodalmaskodást túlzottnak tartom: eleve tiltakozom az ellen a feltevés ellen, mintha én a közigazgatási autonómiának akár elvben, akár gyakorlatilag ellensége volnék. Olyan körben, olyan eszmevilágban nőttem fel, amelyik az önkormányzatnak súlyát, jelentőségét nagyon is értékeli. Az én legbensőbb meggyőződésem szerint végzetes hiba és bűn volna az önkormányzatot megsemmisiteni; minden tennivalót állami feladattá minősíteni; az állampolgárok ' legjobb nevelőiskolájának, az önkormányzati