Főrendiházi napló, 1910. V. kötet • 1917. július 4–1918. november 16.

Ülésnapok - 1910-110

136 A FŐRENDIHÁZ GX. ÜLÉSE. el, hogy a háború negyedik évében lehetetlenné teszik a békét, addig másrészt épen Magyarország és Poroszország, -— az egyedüli két állam, amely­ben eddig a radikális választójogot be nem hoz­ták, — azok, amelyek a legnagyobb nyíltsággal, félreismerhetetlen őszinteséggel a békét kínálják. (ügy van !) Ezt a köztudomású tényt, ugyebár, nem is lehet letagadni. Napnál világosabban látjuk tehát, hogy mely államokban történik az, amit a nép akar, amit a háborútól agyonsanyargatott nép remél : a radi­kális választójog államaiban-e, avagy nálunk Magyarországon és Poroszországban, amelyeket konzervatív államoknak csúfolnak ? Lehet-e azt mondani, hogy itt nálunk az állítólag elnyomó uri osztály a nép akarata ellenére kínál békét, de viszont lehet-e azt mondani, hogy a nagy demokratikus államokban a nép lelkesedve köve­teli, hogy tovább vérezhessen ebben a czéltalan háborúban? Azt hiszem, erre a legegyszerűbb ész­járású ember is megadhatja a feleletet. Ezek a külföldi példák mutatják, hogy ép a radikális választójog veszi ki a nép kezéből a hatalmat és lelketlen vezetők kezébe teszi azt le, akik a népet, mihelyt hatalmon vannak, rögtön elfelej­tik, sőt romlásba sodorják a népeket, csakis azért, hogy hatalmukat fentartsák. Amit a szegény, félrevezetett nép hisz, t. i, hogy a radikális választó­jog által az ő akarata fog érvényesülni, amint a külföldön láthatjuk, az hiu remény marad, mert még budapesti proletárjaink sem állithatják józan észszel, hogy ennek az embertelen öldöklésnek folytatását a nyugati demokrácziában az ottani népek akarják. Azt hiszem., Vázsonyi ő excellen­cziáj a nem egykönnyen fogj a tudni ezeket az argu­mentumokat megczáfolni. A választójogi bizottság higgadt tárgyalásait, azt hiszem, mindenki élvezettel kisérhette figye­lemmel, mert ott oly mélyreható beszédeket tar­tottak, hogy látszott, hogy a bizottság tagjai pro és kontra meg vannak róla győződve és át­érzik, hogy ez a reform az egész ország jövőjé­nek sorsát dönti el, tehát ezt a reformot csakis kölcsönös megegyezés, illetőleg meggyőzés, nem pedig terror utján lehet az ország megnyugvására megvalósítani. Kell azonban, hogy mindenkinek feltűnt légyen, hogy mig egyrészről azok, akik a javaslat radikális részeit támadták, megdönt­hetetlen érvekkel bizonyították ezen javaslat egyes részeinek káros, sőt katasztrofális voltát, addig a másik oldalon azok a kevesek, akik a javas­latot pártolták, csakis arra szorítkoztak több­kevesebb eredménynyel, hogy azt állították, hogy ennek a javaslatnak nem lesz olyan túlontúl káros következménye. Ezeknek tehát legfeljebb az sike­rült, hogy néhány ember aggodalmait eloszlatták. Alig volt azonban valaki, aki merte volna azt állítani, hogy neki ezzel a javaslattal szemben semmi aggodalma nincs. Pedig a legkevesebb, amit az ember elvár azoktól, akik a javaslat min­den betűjéhez ragaszkodnak, hogy plauzibilisen megmagyarázzák ezen javaslat hasznos voltát. Valósággal irónia van abban, hogy a javaslat pártolói között nem volt senki sem, a ki kifejtette volna, hogy a szegény népnek ez a javaslat miben és miért válik hasznára, ha csak argumentumnak nem veszszük azt a már rég az unalomig lecsépelt frázist, hogy a radikális választói jog a szabadsá­got, egyenlőséget és testvériséget hozza. Amint a külföldön láttuk, a radikális választójog ennek a három dolognak épen ellenkezőjét hozza. A nyugati demokrácziákban van ma a népnek a leg­kevesebb szabadsága, még békevágyának teljesü­lését sem tudja keresztülerőszakolni, ott van a legnagyobb vagyonegyenlőtlenség és — bocsána­tot kérek. — szép testvériességnek nevezem azt, hogy ép a nyugati demokráciák teszik lehetetlenné, hogy Európa fehér testvérnépei végre megszűn­jenek egymást öldökölni. Azt hiszem, Vázsonyi ő exczenlercziája nem fogja tudni megczáfolni ezeket az érveket. Hangsúlyozni kívánom, hegy azok, akik a választ ójrg demokratikus fejlődését kívánják ugyan, de a radikális választójog elleti harczol­nak, amint azt a jelen esetben mi tejzszük, ezen reform ellen harczolva, épen a nép és külö­nöseri a magyar nép legsajátabb érdekében cse­lekszenek és nem ellenségei ar.épiek, mint ahegy azt állítják. Kérdem : mi állja ma már útját a megegyezés lehetőségének ? Csakis az, hogy a Vázsonyi-féle javaslat körülbelül 3,800.000 választót biztosit, holott a képviselőház nagy többsége körülbelül 3,200.000 választót konczedál. Ha eddig 1,200.000 választó volt és az 1913. évi törvény szerint, amelyet még ki sem próbáltunk, 1,600.000 lesz a választók száma, most pedig a képviselőház több­sége már 3,200.000 választót konczedál, nem mond­hatjuk azt, hogy nem valósítunk meg egy igazán széleskörű, demokratikus választójogot. Ha va­lakinek igazán szivén fekszik ugy a népnek, mint magának a választójognak sorsa is, lehet-e ezen kis különbség miatt a felelősséget vállalni azért, hogy az országot kitegye most egy háborús válasz­tás rázkódtatásainak és útját állja azon szocziális és a népre nézve sokkal sürgősebb és fontosabb reformok megvalósításának, amelyekre a t. mi­nisterein ökur négy nap előtti beszédében rámuta­tott ? Akinek a haza sorsa igazán a szivén fekszik, annak a megegyezést mielőbb kívánnia kell. Ha a kisebbségi pártok állásfoglalásukból csak egy kicsit is engednének, amikor a képviselőház nagy többsége már annyit engedett eddigi hazafias álláspontjából, a megegyezés rögtön megvolna és nem akadhatna őszinte magyar hazafi, aki elvtagadással illetné azokat, akik egy kicsit en­gednek, hanem ellenkezőleg, ezt a hazafias csele­kedetet mindenki elismeréssel kell hogy illesse, mert ezáltal az ország mintegy lidércznyomástól szabadulna meg, fellélekzenék és megszabadulna a mostani áldatlan viszonyoktól. Csak arra szeretnék még kitérni, hogy egyesek ő Felségét, a királyt, elég lelketlenül olyan színben igyekeztek feltüntetni, mint aki a megegyezést

Next

/
Oldalképek
Tartalom