Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-97

A FŐRENDIHÁZ XCVII. ÜLÉSE. 393 azzal a jogommal, hogy az indemnitási törvényjavaslat tárgyalásánál bármiről szólhatok. (Halljuk!) Méltóságos főrendek ! A magyar nemzet élete folyásában' olyan fordulóponthoz jutott, amilyen talán 1848 óta nem volt a történelmünkben. Akkor arról volt szó, hogy az ősiség, a jogkülönbség intézménye, amely már minden tekintetben túlélte volt magát, megszüntettessék, most pedig azzal kell foglalkoznunk, hogy a nemzetnek azon igen jelentékeny részét, amely ezidáig az államügyek intézésére nézve úgyszólván mindennemű befolyás nélkül szűkölködött, felruházzuk mindazon jogokkal, amelyek gyakorlására való képességét a hareztéron kimutatta és amelyek okvetlenül szükségesek ahhoz, hogy hazánk a jövő kulturmunkájában a nagy európai nemzetek között helyét megállhassa. Megadhassa helyét méltóan, mint ahogy megtette mostanig, egy ezredéven át, a legkülönbözőbb és legsúlyosabb megpróbáltatások között. Ezért őszinte örömmel fogadtam az uj kormány programmját, amely, mig egyrészről a magyar hadsereg nemzeti tulajdonságainak biztosítása, másrészről elengedhetetlen előfeltételét képezi a jövőben hazánk boldogulásának, a nép és a dinasztia kölcsönös, egymásba vetett bizalmának és őszinte együttműködésének. Milyen nagy volt tehát csodálkozásom, midőn a harcztérről hazatérve azt észlelem, hogy a magyar országgyűlés főrendiházában erős áramlat indult meg annak megakadályozására, hogy a választójog a kormány által tervezett mérvben és módon kiterjesztessék. Sőt, ha nem tévedek, még olyan hang is hallatszott, amely azt állította, hog}^ a magyar nép az általános választói jogot nem is akarja. Zselénszky Róbert gr.: Nem is akarja ! Nem is akarja ! Prohászka Ottokár püspök: Rá kell nevelni! FestetitS Sándor gr.: Hogy a magyar országgyűlés képviselőházában van egy jelentékeny számú párt, amely az általános szavazati jog behozatalát nem akarja, az érthető. Zselénszky Róbert gr.: Miért ? FestetitS Sándor gr.: Tekintettel a körülményekre és a múlt eseményeire. Zselénszky Róbert gr.: Ilyen párt nincs! FestetitS Sándor gr.: De hogy a magyar nép a demokratikus választójogot ne akarná, az igénytelen nézetem szerint teljes lehetetlenség. (Ugy van !) kzi hiszem, hogy ez a tévedés azon hangulatnak csaknem kizárólagos megfigyeléséből származhatott, amely az itthonmaradottak egy bizonyos részénél uralkodott. De itthon csak az aggastyánok, a hivatalnokok és egy-két más ember maradt, mig a magyar nép zöme, legerőteljesebb része, a nép par excellence : kint a hareztéren, fegyverben áll. Ha tehát a magyar nép hangulatáról akarunk meggyőződést szerezni, ugy azt elsősorban kint a hareztéren, a lövészárokban, a néppel együtt élve és harczolva kell megtennünk. Igaz, méltóságos főrendek, hogy a magyar katona a világért sem politizál, hisz oly nagy az ő Főrendiházi napló. 1910—1915. IV. kötet. józansága, oly intensiv állampolgári felelősségérzete, hogy teljesen és öntudatosan meg van arról győződve, hogy neki jelenleg csupán harczolnia szabad, hogy neki harczolnia kell, erélylyel és kitartással, egészen a végső győzelem kivívásáig. Szerény állításomnak bizonyítására szolgál, — de hiszen tulaj donképen bizonyításra sem szorul, — az az óriási harezi kedv, amely j elenleg a front minden részén a magyar katonáknál kivétel nélkül található (Ugy van! Ugy van.

1 a jobboldalon.) és amelyről katonáink napról-napra fényesebb tanúságot szolgáltatnak. Csak nemrég történt, saját szememmel láttam, hogy egy honvédtizedes, aki már több isonzói csatát küzdött végig és többször volt megsebesülve, gránátszilánktól találva csak azon szomorkodott, hogy mire visszakerül a kórházból, már vége lesz a háborúnak, pedig legfőbb kívánsága lett volna még egyszer a muszkával is megverekedni. Ez csak egy kiragadott példa a sok száz közül, amelylyel magam is tudnám bizonyítani a méltóságos főrendek által úgyis eléggé jól ismert jelenséget, hogy három évi súlyos küzdelem daczára a magyar katona ereje, a magyar katona vasfegyelme meg nem tört és meg nem fog törni soha. (Éljenzés a jobboldalon,) De hát, méltóságos főrendek, a szolgálaton kívüli életben a katona is csak olyan ember, mint a többi. Újságokat olvas, el-elgondolkozik, hogy mi jó, mi rossz van itthon, hogy mit kell megtartani és mit kell megváltoztatni és bátran merem állítani, hogy merengései közepette a magyar katona meg nem feledkezhetik azon szolgálatokról, amelyeket a nemzetnek tett, azon áldozatokról, amelyeket a dinasztiának és polgártársainak hozott. Méltán követelheti az, aki végigküzdötte az isonzói csatákat, vagy az, aki Volhynia mocsaraiban tartóztatta fel a rengeteg, az embert nem kimélő orosz hadseregek előretöréseit, hogy majd akkor, ha a béke megkötése után visszatér a polgári életbe, megfelelő részt nyerjen az állami akarat meghatározásából és irányításából. Ezen részesedésnek pedig csak egyik része, bár legfontosabb része, az általános választói jog. (Ugy van ! a jobboldalon.) Ez a részesedés nem jutalom, hanem elismerés, elismerése annak, hogy az az ember, aki odakünn a hareztéren oly nagy szellemi és erkölcsi kvalitásokat mutatott, itthon a polgári, a politikai életben értékes tényező. Hiszen a mai katona már nem egyszerűen az\ bátor ember, aki volt a régi, a mai katonának intelligensnek is kell lennie. Elég e tekintetben utalnom arra a számtalan katonai kézi könyvre, amely a froncon közkézen forog és amelyek mindegyike csak azt hajtogatja, hogy ma milyen képzettnek, milyen intelligensnek kell lennie minden egyes közkatonának, mert a csatában, különösen a védelmi csatában teljesen magára van hagyva. Tehát most a modern csatában, a pergőtüzben magára hagyott katona elég intelligencziával bir arra, hogy a mindenkori harczászati helyzetet felismerje és ennek megfelelően védje meg a hazát, esetleg életének feláldozásával is, de nem bir elegendő intelligencziával arra, hogy itthon a 50