Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-93

:M4 A FŐRENDIHÁZ XCIII. ÜLÉSE. nemzetnek voltaképen nem volt már más választása, mint csak a háború. (Igaz! Ugy van!) Ugyanez a játék ismétlődött franozia földön, ahol 20—25 év előtt a revanche gondolata tulajdonképen elfonnyadt és elszáradt ; a becsvágyó politikusok vették azt a lomtárból elő és a népszenvedélynek mesterkélt felszitásával vitték azt a jobb sorsra érdemes, nagy és nemes nemzetet háborús bonyodalmakba. (Ugy van! Ugy van!) Az olasz demokratiának Pál-fordulása voltaképen a szemünk előtt folyt le. Nap-nap mellett kísérhettük az események fejlődését és láthattuk, hogy a kormány a fizetett sajtó segítségével, az utezának terrorjával hogyan tudta a túlnyomó nagy többségében békés hajlamú népet, de többet mondok : a túlnyomó nagy többségében békés hajlamú parlamentet belé hajszolni, belé kergetni a háborús politikába. (Igaz! Ugy van!) Hogy az Északamerikai Egyesült-Államok demokratiája szoros kapcsolatban van az ottani piutokratiával, az közismert tény. A senatus, a képviselőház csak a külső drapéria ; a mozgató erők a milliárdosok a maguk érdekszövetkezetével és sajtójával, amelylyel azt a nagy nemzetet kormányozzák és igazgatják. A mi ellenfeleink demokratiája tehát nagyon is emberi alakban jelentkezik, emberi gyengeségekkel és fogyatkozásokkal tetézve. Lehet, hogy ők népháborut viselnek, de ez a népháboru a megtévesztett, a félrevezetett népeknek a háborúja. (igaz ! Ugy van !) Egészen más a helyzet a közjjonti hatalmaknál. Amint a háború kitört, a központi hatalmaknak mmden embere a legnagyobbtól a legkisebbig megértette és felfogta, hogy itt létéről, legelemibb létezésének a megvédelmezéséről van szó. Ezért eleve megbukott kísérlet kellett, hogy legyen Wilson elnöknek az a törekvése, hog3

r a német nép és császárja között ellentétet ébreszszen. Erre a kísérletre már jóval előbb megadta a választ egy socialdemokrata szakszervezeti vezető, aki az egyik folyóiratban ezeket irta : »Banális igazság, hogy a német nemzetgazdaságnak évenkint 5000 millió márka értékű nyersanyagra és 3000 millió márka értékű élvezeti czikkre van szüksége ; ennélfogva iparczikkeit el kell terjeszteni a világon, nehogy a német nép kolduljon és vándorbotot vegyen a kezébe.« Ez a banális igazság átment a munkásságköztudatába és amidőn Anglia szándékai nyilvánvalók lettek, minden egyes nnmkásember tudta, hogy mit véljen a háborúról, teljesen tisztában volt vele és lelkének teljes odaadásával állt hazájának ügye mellé. Méltóságos főrendek ! Meg vagyok győződve, hogy a magyar nép ép ily öntudatossággal áll saját hazájának ügye mellett, hogy a magyar nép . is tudja, hogy még a legszegényebb napszámosnak is a magáét, a maga létezését kell megvédelmeznie azzal a létezéssel szemben, amit az ő ellenségei szántak neki. Anglia, a világháborúnak tulajdonképeni mozgatója, bizonyos gyakorlattal bir már a népek kivégzésében. Anglia nagyon jól megjegyezte magának, hogy ezen irtózatos mérkőzés során a német birodalom gazdasági ereje és nem utolsó helyen Magyarország gazdasági ereje tette lehetővé a központi hatalmak ellenállását. Ez a tapasztalat győzelem esetén bizonyára kellő instructióval látta volna el az angol politikát és kereste és meg is találta volna a módját annak, hogy ezt a gazdagságot tönkre tegye, ennek jövő fejlődését mindenkorra megbénítsa, — amint megtalálta ezt például Irlandban, amelynek természetes gazdasági fejlődését mesterségesen lekötötte, ugy hogy a szép szigetország lakossága 50 év alatt 8 millióról. 4 millióra fogyott le. Ezt a sorsot szánta nekünk, mert egy bágyadt, egy legyengült központi hatalomra volt szüksége, amely a világversenyben többé nem áll útjában. Minthogy a magyar földön minden társadalmi osztály kell, hogy érezze, hogy létének fentartásáról van szó, minthogy minden nemesebb érzelmünk és vonzalmunk valláshoz, hazához, nyelvhez, szülőföldhöz, szülőink sirbantjához fel van korbácsolva, azért a mi háborúnk igazán népháboru. (Igaz! Ugy van!) Azért itt érdekkülönbség nem lehet és azért én azoknak a hősöknek az érdemében, akik életüket áldozzák e nemzetrontó küzdelemben, különbséget nem látok. A kötehsségteljesitésben ők valamennyien egyenlők. A szegény napszámos is hazájáért adja életét és mostani szerény létét védi egy sokkal gonoszabb, sokkal alacsonyabb léttel szemben. És ugyanezt a kötelességet teljesítette például Esterházy Pál gróf is, aki szintén az életét adta, de azzal a különbséggel, hogy nemcsak életét adta, hanem itt hagyta ősi birtokát is, — ami érdeméből nem von le, hanem talán inkább gyarapítja azt. Ha mégis különbséget kell tennem, akkor én a hősöknél nem tudok különbséget tenni a kötelességteljesítés szempontjából, legfeljebb azon áldozat szempontjából, amit egyik, vagy másik társadalmi osztály a háború folytán kénytelen hozni. Ennél a pontnál talán nem találok ellenmondásra, ha előtérbe állítom a magyar középosztálynak, a magyar intelligentiának irtózatos áldozatát;. (Igaz ! Ugy van !) A magyar intelligentiára, a magyar középosztályra a frontra vonulás jelenti elhagyását az irodának, az üzletnek, a műhelynek, jelenti azt, hogy az ő megüresedett helyére mások, szerencsésebbek telepszenek. Alig van lesújtóbb érzés, mint annak a szemlélete, hogy a fáradtsággal kiküzdött életmód színvonala sülyedni fog és hogy a harczok után uj erőkifejtésre lesz szükség, hogy legalább az elveszett életmódot visszaszerezzék. A magyar intelligentia nem kevésbbé erős próbának van kitéve a front mögött. S ezek sorában első helyen állanak a készfizetésre utalt köztisztviselők, kik e háború súlyát a legjobban érzik. A napokban tartották congressusukat, ahol előterjesztették kívánalmaikat. Nem kétlem, hogy a kormány e kívánalmakat a lehetőség legszélsőbb határai között minden rendelkezésre álló eszköz-