Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-58

18 A FŐRENDIHÁZ LVIII. ÜT.ÉSE. a kérdésről ? Szórói-szóra, — vagy, lia nem is szórói-szóra, mert az ő szavaival mondotta, de lényegben tökéletesen ugyanazt, amit mondottam én a nemzetiségi vita során a képviselőházban és itt a főrendiházban, még pedig mondottam ugy, hogy itt a dolog lényegére nézve — nagy örömömre — az ellenzék legkiválóbb tagjaival egy értelemben találtam magamat. Szó sines az állami népiskolák tannyelvének megváltoztatásáról. Szó sincs arról, hogy azokban a népiskolákban, akár államiak, akár községiek, akár felekezetiek legyenek, amelyekben ma a tannyelv magyar, kivévén, ha a behozatal alkalmával történt bizonyos tévedés fog konstatáltatni, aminő eset talán lesz egy-kettő az országban. — szó sines arról, hogy ott a magyar tannyelv megváltoztattassák. Nem tudom, hogyha a beszédet olvasta ő méltósága, bonnan vette ezt abból a beszédből? Miről van szó? Arról, amit a legkülönbözőbb alakban már ismételve kifejtettünk; hogy a nem magyarajku növendékek a saját anyanyelvükön is megtanulhassanak írni és olvasni; és szó van arról, hogy lehetőleg olyan tanítók alkalmaztassanak, akik az illető iskolába tömegesebben járó gyermekek anyanyelvét tudják, tehát azzal a gyerekkel, kivált az első időben, midőn bevezetik azt a magyar nyelvbe, midőn egyáltalában — pardon a triviális kifejezésért — ki kell mosdatni azt a gyereket és a legprimitívebb culturviszonyok közé be kell azt helyezni, anyanyelvén is érintkezhessenek és megértethessék magukat. (Élénk helyeslés.) Tehát mint kisegítő nyelv használható legyen az anyanyelv addig, mig az a gyerek magyarul kellően megtanulhat. De, ismétlem, semmiféle változás a kormány álláspontjain nincs. A magyar tannyelvű iskolákban a magyar tannyelv megmarad, csakis ez a két engedmény tétetik a nem magyar nyelvűek részére. Az egyik az, hogy a gyermekek megtanulnak saját anyanyelvükön is irni és olvasni; a másik pedig az, hogy kisegítő nyelvképen, hogy az'a gyerek hamarább megértse a tanítóját, hamarább beleszokjék az iskolába és megszeresse az iskolát, — kisegítő nyelvképen az anyanyelv is használtassák. Ezek után most már talán elég világosan meg van magyarázva ez a kérdés. Talán most már ki van zárva a jóhiszemű félreértés lehetősége és talán be fogja látni ő méltósága, hogy mindazok a messzemenő consequencziák,amelyeket ő ehhez a kérdéshez fűzött, aminők : a kétnyelvű oktatás, amiről szó sincs, hogy továbbá a középiskolába jövő nem magyarajku gyerekek hátrányban lesznek, mert az állami iskolákban nem fognak magyarul megtanulni, stb. stb. valamint az a vád, amelyet a magyar nemzeti politika szempontjából szives volt ebből az iszonyatos tévedéséből eonstruálni, mondom, most már, remélem, be fogja látni ő méltósága, hogy ez mind nem egyéb — amint szokták néha mondani elvtársai, — egy kis blamage-nál. Ezeket kívántam most megjegyezni. (Elénk helyeslés és éljenzés a baloldalon.) Károlyi Gyula gr.: Szabad személyes kérdésben szót kérnem ? (Halljuk! Halljuk !) Elnök: Károlyi Gyula gróf ő méltósága személyes kérdésben kíván szólni. (Halljuk!) Károlyi Gyula gr.: Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! A ministerelnök ur ezen észrevételeire kénytelen vagyok a következőket megjegyezni. (Halljuk!) Mindenekelőtt én nem ellenzéki lapokból czitáltam... Tisza István gr. ministerelnök: Tant pís! Károlyi Gyula gr: . . . hanem a hivatalos naplóban olvastam a cultusminister ur beszédét s amit felolvastam, azt abból olvastam fel. Nem akarom azt arrogálni, hogy feltétlenül és absohitc helyes az a felfogás, amelyet én vallok, de arra nézve, hogy helyesen értettem-e meg a cultusminister ur beszédét, leszek bátor felolvasni ezen beszéd azon részleteit, amelyekre észrevételeim vonatkoztak és amelyekből a consequentiákat a magam felfogása szerint levontam. A cultusminister ur először is megemlíti itt a vallás- és hitoktatást. Erről nem tettem említést, mert ezt egészen más categoriába tartozónak tartom, mint az irni és olvasni tudást. Azt mondja itt a minister ur (olvassa) : »l)e ennél tovább megyek*; — t. i. az anyanyelven való vallásoktatásról volt szó, — «kívánatosnak tartom, hogy a jövőben az idegenajkuak az állami iskolában is tanuljanak irni és olvasni anyanyelvükön.« Tisza István gr. ministerelnök: No hát! Károlyi Gyula gr.: Bocsánatot kérek, ha ezt ugy méltóztatik értelmezni, hogy az az elemi iskolás gyerek tanuljon románul is, magyarul is irni és olvasni . . . Tisza István gr. ministerelnök : Természetes! Károlyi Gyula gr.: ... egyidejűleg, akkor ez képtelenség, teljes képtelenség. Szeretném látni, hogy a ministerelnök ur képes volna-e egy elemi iskolai osztályban egy időben két nyelven tanítani. Tisza István gr. ministerelnök: Egy időben ? Ki mondja azt ? Károlyi Gyula gr.: Azt mondja továbbá a minister ur (olvassa): » Viszont az nem jár semmi nehézséggel és nem ütközik semmi akadályba, hogy az írás-olvasás oktatásánál a tanító segítségül használja az illető vidék anyanyelvét«. Épen igy emiitettem én is felszólalásomban, hogy a minister ur ezt mint segitséget hozta fel képviselőházi beszédében. Do ez a dolgon nem változtat, mert hogyha annál a magyarul nem tudó gyermeknél segítségül használja a tanító, mondjuk, a román nyelvet, akkor őt románul fogja tanítani de faeto, s azt tudja mindenki, aki valaha nyelve-