Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.
Ülésnapok - 1910-46
A FŐRENDIHÁZ XLVÍ. ÜLÉSE. 63 különbséget az ő tisztviselőinele fizetésénél a magasabb és kisebb képesitésiiek között. Hát igaz, hogy nem tesz különbséget, csakhogy mégis az a különbség, hogy az állam olyanokat, akiknek nincs meg az általa előirt képesítése, nem is alkalmaz. Cristea E. Mirón püspök: Jövőre! Csernoch János herczegprimás, esztergomi érsek: Nálunk ez a jövőre is szól. Azért mondom, hogy ki kellene mondani, hogy olyanokat nem alkalmaznak, ha egyházuk viszonyai ezt megengedik. Én meg vagyok győződve, hogy jelenleg nem engedik meg. Hanem ez a példa, az állami tisztviselők példájából vonva, nem fedi egészen a tényleges helyzetet, mert, amint mondom, az állam csak olyan tisztviselőt alkalmaz, aki az általa előirt képesítéssel csakugyan rendelkezik. Szó volt azután arról is, hogy a plébániák számát reducálni kellene. Ezt sem akartuk elfogadni annak idején, mikor a congrua rendezéséről szó volt, mert a hitélet ezáltal csakugyan kárt szenvedne. Ez volt a szempont, amely miatt a kormány hozzájárulásával ebből a törvényjavaslatból a 9. §. kimaradt, ami által lehetővé akarták tenni a kisebb lelkészi állások létesítését és fentartását is. Ez a paragrafus ugyanis ennek útját állta volna; igy maradt ki ez a paragrafus a törvényjavaslatból. Nem akarom tovább igénybe venni nagybecsű türelmüket, csak újra azt mondom, hogy ezt a törvényjavaslatot további lépésnek tekintem a lelkészi congrua javításánál. Meg vagyok győződve, hogy a cultusminister ur bőven ki fogja használni a 9. §-ban neki adott felhatalmazást, hogy a lelkészek segélyezésére fel fog venni bizonyos összeget, és azokat, akik csakugyan rászorulnak, hathatósan fogja támogatni és ha az állam pénzügyi helyzete javulni fog, lassanként el fognak ebből az egész congruaactióból távolittatni azok a sérelmes intézkedések, amelyek ellen egyesek kifogásokat emelnek. Ebben a reményben elfogadom a törvényjavaslatot. (Helyeslés.) Elnök: Kivan még valaki általánosságban a törvényjavaslathoz szólni? (Nem!) Ha szólni senki sem kivan, az általáuos vitát bezárom. A ministerelnök ur ő nagyméltósága kivan nyilatkozni. Tisza István gr. ministerelnök: Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek! A magam részéről csak egy pár általános természetű észrevételre szorítkozom, miután t. barátom, a cultusminister ur lesz szives majd a törvényjavaslat érdemére és részleteire vonatkozó észrevételekkel foglalkozni, és azt gondolom, néhány felvilágosítással ós megnyugtatással szolgálni. A magam részéről főleg csak egy-két dologért kérek szót és nagyon röviden veszem igénybe nagybecsű türelmüket. (Halljuk!) Első sorban annak constatálását óhajtom, hogy a kormány valóban maga is nagyon örült volna, h itt felvett mértéken túlmenő segélyezést hozhatott volna a lelkészi karnak javaslatba, ós ha ezt nem tette, ezt csakis az állam pénzügyi helyzetére való köteles tekintetnek méltóztassék tulajdonítani, amely köteles tekintet, azt hiszem, mindnyájunkra háramlik, de természetszerűleg elsősorban a felelős kormány tagjaira. Némi megnyugvásul szolgáljon az a körülmény, hogy épen a lelkészeknél a tényleges illetmények — persze nem egyforma mértékben, de egészben véve tetemesen — nagyobbak a névleges összegeknél. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy a congrua intézménye épen abban az időben került végrehajtásra, mikor a legalacsonyabb terményárak voltak. Azok a naturaliák, amelyekből a lelkészi fizetés néhol jóformán kizárólag, de kisebb-nagyobb mértékben mindenütt áll, az állam részéről egyfelől igen nagy jóakarattal, másfelől az alacsony árak folytán is kis értékben vétettek fel, ugy, hogy ha a congruának a mai piaczi értéknek megfelelő ujabb becslését eszközölnék, tetemesen nagyobb összegek jönnének ki, mint amelyek az eredeti munkálatoknál szerepeltek. Azt hiszem, ebben van egy bizonyos megnyugtató momentum és azt hiszem, hogy a lelkészek vallásfelekezeti különbség nélkül kell hogy megnyugtatást találjanak abban a tudatban, hogy a jövedelmük tényleg felülemelkedik a névleg kimutatott összegen. Épen ezért az a bizonyos disparitás tanítói és lelkészi fizetés között, amely, beismerem, első tekintetre szemet szúr, elveszti bántó élét. De azért, méltóztassanak nekem megengedni, olyan következtetésekre vezet ma sok helyen, amelyekkel szemben kénytelen vagyok felemelni tiltakozó szavamat. Hiszen ma is hallottuk a vitában résztvett egyik méltóságos főrend részéről azt a szempontot, hogy itt nem is annyira arról a pár száz koronáról van szó, mint inkább lebecsülését látják a lelkészek a maguk állásának abban, hogy 200 koronával kisebb határig részesülnek korjíótlékban, mint a tanitók. Bocsánatot kérek, ez ellen a felfogás ellen lelkem egész erejével tiltakoznom kell, az ellen a felfogás ellen, mint hogyha valamely szellemi munkával foglalkozó állás belső értéke, erkölcsi értéke bármikor kifejezésre juthatna a vele járó anyagi illetményekben. A szellemi értéket semmiféle pénzösszeggel megmérni, megfizetni nem lehet, az egy magasabb categoria, amelyet anyagi eszközzel nem lehet megmérni. Nem a szellemi munka belső értéke, hanem a viszonyok, hogy ugy mondjam: a kereslet és kínálat viszonyai lesznek irányadók a szellemi munka anyagi díjazásánál is. És hogy ez sokszor mennyire nem áll arányban azzal a megbecsültetéssel, melyben valamely munka a társadalom részéről részesül, arra nézve mégis bátor vagyok felhozni azt, hogy, felteszem, budapesti nagy pénzintézeteknél bizonyosan sokkal több olyan tisztviselő van, mint ahány ministere
